1. RÉSZ

„Gyere be a személyzeti bejáraton, Arturo. Nem akarom, hogy a vendégeim összetévesszék a személyzettel” – parancsolta a menyem telefonon, néhány órával vacsora előtt.

72 éves vagyok. Négy évtizeden át építőmérnökként dolgoztam, és hidakat építettem Jalisco-szerte. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megaláztatásban lesz részem attól a nőtől, aki feleségül vette az egyetlen fiamat.

De aznap este nem akart vitatkozni.

Mert én már tudtam valamit, amit Veronika nem.

Egy hónappal korábban régi barátom, Hector, aki biztosítási ügynök, aggódva hívott.

– Arturo, mióta kötsz harmincmillió pesós életbiztosítást?

Éreztem, hogy kihűl a hátam.

– Soha nem kérvényeztem ilyen politikát.

– Nos, valaki benyújtott egy kérelmet az Ön aláírásával. És a fia szerepel kedvezményezettként.

Ez a beszélgetés egyenesen az ügyvédi irodámhoz vezetett. Átnéztük a dokumentumokat, hamisított aláírásokat találtunk, és úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a végrendeletemet.

Felhívtam Tomást is, a volt sofőrömet.

– Ma este kilenckor várj rám a Tapalpa felé vezető régi úton. És ne mondd el senkinek.

Nem magyarázkodtam tovább. Húsz évnyi közös munka után tudtam, hogy megbízhatok benne.

A fiam, Diego háza Tapalpa hegyvidéki részén állt, fenyőfákkal és szakadékokkal körülvéve. Hatalmas rezidencia volt üvegablakkal, kivilágított kerttel és egy hat autó befogadására alkalmas garázzsal.

Amikor megérkeztem, Veronica nyitott ajtót egy elegáns piros ruhában és olyan mosollyal, ami sosem ért el a szeméig.

– Apósom! De jó, hogy eljöttél.

Mauricio ült bent, egy feltételezett ingatlanbefektető. Diego percekkel később megjelent, sápadtan és idegesen.

Vacsora közben észrevettem, hogy a fiam alig bírja tartani a poharát.

Észrevettem egy sötét hajú fiatal lányt is, aki italokat szolgált fel.

Marisolnak hívták.

22 éves volt és süket.

– Csodálatos, hogy itt van – jegyezte meg Veronica mosolyogva. – Bármiről beszélhetünk előtte. Nem hallgat a titkainkra.

Mauricio hangosan felnevetett.

– Egy alkalmazott, aki nem tudja megmondani, mit hall!

Marisolra néztem. Lehajtotta a fejét, de remegett a keze.

– A süketség nem jelent láthatatlanságot – válaszoltam.

Veronika abbahagyta a mosolygást.

Amit egyikük sem tudott, az az volt, hogy tudok mexikói jelnyelvet. A sógorom, Julián, korábban siket volt, és én sok évvel ezelőtt megtanultam kommunikálni vele.

Amikor Marisol vizet hozott, diszkréten megköszöntem a kezemmel.

A szeme hirtelen tágra nyílt.

Attól a pillanattól kezdve nem szűnt meg engem figyelni.

Röviddel ezután Veronica forró levest öntött az ujjamra. Miközben úgy tettem, mintha feltörölném, az ujjai a zsebeimet túrták, mintha telefont vagy diktafont keresne.

Aztán megérkezett a bor.

– Ez egy különleges üveg – mondta a menyem. – Azt akarom, hogy idd meg a végéig, após.

Marisol elsápadt.

Felemeltem a poharat, úgy tettem, mintha isznék, és kiöntöttem az asztalterítőre. Amikor Veronica töltött nekem még egyet, kihasználtam a figyelemelterelés pillanatát, hogy ne nyeljem le.

Percekkel később úgy tettem, mintha teljesen szédülnék.

A menyem megérintette az arcom.

– Szegényke. Úgy tűnik, megviselt a bor.

És elmosolyodott.

Míg mindenki elterelte a figyelmét, Marisol odalépett egy tálca desszerttel.

Rám meredt.

A tálca alatt mozogni kezdtek az ujjai.

Három szó.

“Lehúzták a féket.”

A villa kiesett a kezemből, és a tányérnak csapódott.

Veronika felnézett.

– Mi a baj, após? Rosszul érzed magad?

Ránéztem a fiamra.

Diego némán sírt.

Aztán rájöttem, hogy az a vacsora nem családi összejövetel volt.

Gondosan megszervezett búcsú volt. És még mindig nem jöttem rá, ki döntötte el, hogy nem fogom élve kijutni a hegyről.

2. RÉSZ
– Azt hiszem, hányni fogok – motyogtam, és a hasamra tettem a kezem.

Veronika azonnal felkelt.

– Diego, kísérd el apádat az autóhoz. Pihennie kell.

– Talán kórházba kellene vinnünk – felelte a fiam.

– Ne túlozz! – vágott közbe a nő. – Csak túl sok bort ivott.

Mauricio elégedetten figyelt mindent az étkezőből.

Marisol átnyújtotta a kabátomat. Mielőtt elment, még egy utolsó gesztust tett:

“Ne vezess.”

Egy szinte észrevehetetlen mozdulattal válaszoltam.

A bejáratnál Veronica adott egy puszit az arcomra.

– Óvatosan vezess, após. Nagy a köd az úton.

Diego elkísért a garázsba.

Amikor kettesben maradtunk, megfogta a karomat.

-Apu…

Elcsuklott a hangja.

-Bocsáss meg.

Ránéztem.

– Miért, fiam?

Nem válaszolt. Befogta a száját, hátralépett, és visszaszaladt a házba.

Ez a reakció jobban fájt, mint bármilyen fenyegetés.

Bent a garázsban bekapcsoltam a telefonom zseblámpáját.

Volt egy kis pocsolya a teherautóm alatt.

Lehajoltam, és észrevettem, hogy az egyik fékrendszer-vezeték el van vágva.

Nem kopásról és elhasználódásról volt szó. Valaki szándékosan rongálta meg.

Mindent lefényképeztem.

Aztán egy hangot hallottam magam mögött.

– Elvesztettél valamit, Don Arturo?

Rubén volt az, a ház biztonsági őre. Egy testes férfi, aki hetek óta Verónicának dolgozott.

– A kulcsaim – hazudtam.

Ruben a kezemre nézett.

– Ott vannak. Jobb, ha beszállsz. A családod azt akarja, hogy mielőbb hazaérj.

A mosolya megerősítette bennem, hogy engem figyel.

Gyakorlatilag arra kényszerített, hogy beindítsam a járművet és kihajtsak a kapun.

Negyven éve ismertem azt a környéket. Tudtam, hogy mielőtt elérném a főutat, van egy kiszolgálóút, ami egy elhagyatott földterületre vezet.

És tudtam még valamit.

Tomás ott várt rám.