1. RÉSZ

„A fiam több mint 100 000 pesót keres havonta, te meg az unokáimat bolhapiaci ruhákba öltözteted. Már így is gúnyolják őket az iskolában!”

Teresa a toluka piaci virágstandjának pultjára csapott a tenyerével. A szegfűk remegtek a vödrökben, és két árus a szomszédos standokról azonnal megfordult.

Daniela vele szemben némán állt a gyerekei mellett. A kilencéves Sofía egy használt rózsaszín kabátot viselt, amelynek zsebére még mindig egy másik lány neve volt hímezve: „Emma”. Az ötéves Mateo majdnem két számmal nagyobb tornacipőt viselt.

– Mauricio azt mondta, hogy havonta tizenkétezer pesót ad neked – folytatta Teresa. – Hol van? Mire költöd?

Daniela a kezeire nézett. Nem viselt manikűrözött körmöket vagy gyűrűket. Az ujjai szárazak és kicserepesedtek voltak a hidegtől és a mosószertől.

Nem válaszolt.

Csak mélyebbre dugta a jobb kezét a kabátzsebébe.

Ott nyomkodott három buszjegyet.

Toluca-Guadalajara.

Péntek, reggel 5:40.

Egy felnőtt. Két kiskorú. Csak egyirányú.

– Nagymama… – Sofia diszkréten megrántotta Teresa ruhájának ujját–. Vannak lányok, akik úgy hívnak, hogy „a lány az utcai piacról”.

Teresa érezte, hogy a vér az arcába szökik.

Daniela megfogta Mateo kezét, átkarolta Sofia vállát, és védekezés nélkül távozott.

Teresa nézte, ahogy eltűnik a standok között, meggyőződve arról, hogy a menye felelőtlen.

Huszonhét éven át árult virágokat. Két vödör rózsával kezdte a piac bejáratánál, mostanra pedig már hűtőszekrénye, üvegvitrinje és vásárlói is voltak, akik esküvőkre, quinceañera-kra és temetésekre keresték fel.

Mauricio ajándékba adta neki a hűtőszekrényt.

Az egyetlen fia.

A büszkesége.

Mauricio egy kis lakásfelújító cég tulajdonosa volt. Minden vasárnap felhívta Teresát, és megmutatta neki az újonnan elkészült lakásokat Santa Fében, Metepecben vagy Interlomasban.

– Nézze, úrnőm, százharmincezer ebben a hónapban.

A:

– Ez az ügyfél majdnem nyolcvanezer dollárt fizetett nekem egy konyháért.

Vett egy új teherautót, egy drága órát és egy háromszobás lakást.

Amikor Daniela Mateo születése után otthagyta adminisztratív állását, Mauricio ezt mondta:

– A feleségem nem fogja megölni magát nyolcezer pesóért dolgozva. El tudom tartani őt.

Teresa majdnem sírt a büszkeségtől.

A piaci vita másnapján új ruhákat vett az unokáinak: nadrágokat, blúzokat, egy kabátot Sofiának és sportcipőt Mateónak.

Elment velük vacsorázni, és a táskákat a bejáratnál hagyta.

– Hogy a gyerekeknek tisztességes dolgaik legyenek.

Mauricio nevetett és megölelte az anyját.

– Ó, asszonyom, nem kellett volna annyit költenie. Bőven adok neki pénzt.

Daniela szó nélkül eltette a táskákat.

Vacsora közben Mauricio megkóstolta a levest és grimaszolt.

–Megint olyan sós vagy. Daniela, hányszor kell még tanítanom neked valami ilyen egyszerűt?

Terézia vele nevetett.

Daniela sz.

Még csak le sem ült az asztalhoz.

Két nappal később az üzletvezető felhívta Teresát.

– Teresa asszony, elnézést kérek a zavarásért. A menyed tegnap jött, hogy mindent visszaadjon. Készpénzben kérte a pénzt.

Teresa érezte, hogy valami eltörik benne.

Még aznap délután elment a lakásba.

– Még a saját gyerekeidről is leveszed a ruhákat!

Daniela elsápadt.

– Vissza fogom adni neki.

„Nem kell a pénzed! Mauricio tart el, én veszek dolgokat a gyerekeknek, te meg készpénzre váltod őket. Mit csinálsz?”

Daniela remegő kezeit a háta mögé rejtette.

Azon az estén Teresa felhívta a fiát.

– Tényleg adsz neki tizenkétezer?

– Minden hónapban, asszonyom. Nem tudom, mit csinál velük.

Mauricio néhány másodpercig hallgatott.

– És mostanában kevés a pénz a pénztárcámban.

Teréziát hideg futotta végig.

Másnap reggel Lupita, egy Mauricio közelében lakó piaci árus lépett oda a standjához.

–Tere… el kell mondanom valamit. Daniela minden reggel, miután elvitte a gyerekeket, bemegy az utca túloldalán lévő épületbe. Órákig marad.

-Kivel?

Lupita lehalkította a hangját.

– Lakik egy férfi a harmadik emeleten. Nem olyan öreg. Úgy ötven körüli.

Fél tizenkettőkor Teresa már a lakás előtt állt.

Hallotta a víz folyását.

Hallotta Daniela hangját.

Megnyomta a csengőt anélkül, hogy elengedte volna.

Az ajtó kinyílt.

Daniela gumikesztyűben és egy régi kötényben jelent meg.

Nem volt mögötte szerető.

Egy nyolcvanhat éves nő ült tolószékben, vizes hajjal és törölközővel a vállán.

Az idős asszony Teresára nézett, és furcsa nyugalommal elmosolyodott.

– Szóval te vagy az anyós – mondta. – Gyere be. Ideje lenne kiderítened, hol van valójában a pénz.

Teresa még mindig nem tudta elképzelni, hogy mielőtt elhagyta volna azt a lakást, minden, amit a fiáról tudni vélt, összeomlik.

2. RÉSZ

A nő neve Mercedes volt.

Majdnem negyven évig volt középiskolai tanár. Miután egy esés során eltörte a csípőjét, segítségre volt szüksége a fürdésben, öltözködésben, a gyógyszerek bevételében és az étel elkészítésében.

A lánya, Claudia az Egyesült Államokban élt, és szüksége volt valakire, aki reggelente gondoskodik az édesanyjáról.

Daniela már majdnem két éve csinálta.

– Havonta hétezerötszáz pesót fizetek neki – magyarázta Mercedes. – És mielőtt megkérdeznéd: nem, a menyed nem költi körmökre.

Daniela az ablaknál maradt.

Mercedes kért tőle egy kék jegyzetfüzetet.

Terézia nyitotta ki.

Voltak dátumok, foglalók, fülbevalók zálogba adásának számlái, tanácsadói szolgáltatások kifizetései és egy kis guadalajarai lakás előlege.

A három jegy két oldal közé volt préselve.

– Elmész? – kérdezte Teresa.

Daniela lesütötte a tekintetét.

-Pénteken.

– Az unokáimmal?

– A gyerekeimmel.