Megkértem Elenát, hogy küldjön nekem egy hitelesített másolatot. Bezártam az irodai fiókomba. Egy héttel később kiderült, hogy feltörték a zárat. Doña Rosa, minden bátorságával, a hátam mögött „potyaembernek” kezdett nevezett, azt állítva, hogy Carlos bármelyik pillanatban átveheti az irányítást, mint „a ház ura”. Azt követelték, hogy nyissak egy közös számlát, és Carlos nevét írassam fel a céges papírokra, hogy „ne tűnjön vendégnek a saját életében”. Én határozottan visszautasítottam.

A baleset reggelén Carlos reggel 6-kor indult Guadalajarába a családi autóval egy állítólagosan „rendkívül fontos üzleti megbeszélésre”. Ezért kértem a rokonaimtól a terepjárót, amikor Mateo a balesetben volt. Miközben a taxiban ültünk a kórházba menet, a telefonom vadul rezegni kezdett a zsebemben. Felvettem, és amit a vonal másik végén hallottam, az a csontjaimig megdermedt; a pokol kezdett elszabadulni, és én nem fogok kegyelmet mutatni. A harmadik részt kell elolvasnod, hogy megtudd, hogyan végződött ez.

3. RÉSZ

A taxiút életem leghosszabb 25 percének tűnt. Miközben Mateo sápadt arcát az ingemnek támasztotta, a fájdalom elől lehunyt szemmel, néztem, ahogy a földút a távolba vesz. Nem számoltam az 500 pesót, amit Doña Rosa dobott rám; egyszerűen csak biztos kézzel fogtam a fiam vállát, nehogy a karja az ajtónak üsse a kanyargós úton. Amikor megérkeztünk a Tepatitlán-i kórház sürgősségi osztályának bejáratához, a saját bankkártyámmal fizettem a viteldíjat, és bevittem Mateót a házba.

A recepción a fiatal nő elkérte a személyi igazolványomat, a fiam nevét és a saját magam által fizetett nagyobb egészségbiztosításomat. Egyenesen egy rendelőbe küldtek. Míg egy nővér rögzítette Mateo karját, én aláírtam a beleegyező nyilatkozatokat. Valeria néven írtam alá, aki a saját döntéseimért felel, anélkül, hogy közös névre lett volna szükségem. Az orvos azonnali röntgenfelvételeket rendelt el. Az eredmények megerősítették a nyilvánvalót: tiszta törést az alkarcsontjában, amelyhez teljes gipsz kellett. Amíg az orvos és a nővér előkészítette az anyagokat, a fiam fájdalmasan összerándult, de bátor maradt. Mellette maradtam, simogattam a homlokát, és biztosítottam, hogy minden rendben lesz.

Kihasználva, hogy Mateo pihent, amíg a gipsz megkeményedett, kimentem a folyosóra, leültem az egyik váróteremben lévő székre, és elővettem a mobilomat. Újra felhívtam a BBVA ügyfélkapcsolati vezetőjét. Megadtam neki az adataimat, az ügyfélszámomat és a telefonom PIN-kódját. Megkértem, hogy erősítse meg a Carlos, Fernando és Rosa nevére szóló további hitelkártyák letiltását. „Már blokkolva vannak, Ms. Valeria” – erősítette meg. Aztán áttértem a mesterfogásra: a csoportos beszedési megbízásokra. Utasítottam, hogy állítsa le az apósomék vadonatúj terepjárójának automatikus fizetését, valamint az áthidaló kölcsön fizetését, amelyet Carlos „üzleti kiadásaira” vett fel, és amelyet közvetlenül a személyes számlámról terheltek meg. A ügyfélkapcsolati vezető figyelmeztetett, hogy a bank lejártnak tekinti ezeket a fizetéseket, ha nem fedezik azokat más módon. „Teljesen értem” – válaszoltam. „Mondja le a fizetéseket még ma.” Öt perccel később megérkezett a visszaigazoló e-mail a postaládámba. Továbbítottam az e-mailt az ügyvédemnek, Elenának, hogy legyen egy jogi feljegyzés a dátummal és az időponttal.

Amikor visszatértem a fülkébe, a recepciós egy kórlappal talált. „Asszonyom, szükségünk van egy további vészhelyzeti kapcsolattartóra, arra az esetre, ha nem lenne elérhető” – mondta, miközben a fiam gipszkartonjára nézett. Megadtam neki Elena ügyvéd irodájának nevét és telefonszámát. Carlos számát nem adtam meg. És az apósomékét biztosan nem. Ha ők fontosabbnak tartották a vásárlást, mint egy saját vér szerinti orvosi vészhelyzetet, akkor nem volt helyük ebben a dossziéban.

Reggel fél tíz körül a kórház gyógyszertárában várakoztunk, hogy beszerezzük a fájdalomcsillapítókat. A telefonom felvillant egy automatikus SMS-sel. Egy luxus áruháztól jött a Guadalajara bevásárlóközpontban. Az üzenetben ez állt: „18 500 mexikói peso terhelés elutasítva, Rosa nevére szóló 4592-es végződésű kártyával. Kérjük, válaszoljon IGEN-nel az újrapróbálkozás engedélyezéséhez.” Nem válaszoltam. Lehúztam az értesítést és töröltem. Öt perccel később egy másik üzenet érkezett ugyanabból a rendszerből, amely azt jelezte, hogy a pénztárnál lévő vásárló követeli a kártya újbóli lehúzását. Kikapcsoltam a képernyőt. Nem voltam senkinek a bankautomatája, pláne nem azoké, akik a fiamat a sorsára hagyták, hogy eltékozolja a pénzemet.

Röviddel ezután elkezdtek érkezni az e-mailek az autóhitel-cégtől, amelyekben értesítettek, hogy a teherautó árát visszatérítették. Aztán Carlos neve megjelent a képernyőn. Ő hívott. Hagytam, hogy kicsengjen. Három nem fogadott hívás. Aztán jött egy WhatsApp üzenet: „Mi a fenéért vannak zárolva a fiókok? A szüleim a bolt pénztáránál ragadtak, teljesen zavarban vannak.” Nyugodtan elolvastam. Olyan hidegvérrel gépeltem be a válaszomat, ami még engem is meglepett: „Mateo kórházban van. Épp most gipszet tettek rá egy törés miatt.” Erre nem válaszolt azonnal. A következő üzenete ez volt: „Szóval mit jelent ez a mai megbeszélésemre nézve?” Kikapcsoltam az értesítéseket a csevegésénél. Ott volt a válasz az életem utolsó három évére.

Délután 12:15-kor kivágódott a megfigyelőhelyiség ajtaja, ahol Mateo pihent. Carlos lépett be először, arca vörös volt a dühtől. Mögötte Don Fernando és Doña Rosa jöttek, csupán néhány bevásárlószatyrokkal a kezükben, amiben biztosan sikerült készpénzzel fizetniük, mielőtt a kártya elutasításra került. Doña Rosa, olyan cinizmussal, hogy a gyomrom összeszorult, elővette ugyanazt az 500 pesós bankjegyet a pénztárcájából, és egy üres székre tette, lesimítva, mintha ezzel megpecsételte volna a reggeli üzletet.