– A gyerekeimmel.

Terézia hirtelen felállt.

– Mauritiusról menekülsz?

Mercedes közbelépett:

– A fia nem havi tizenkétezer pesót ad neki. Hetente hatszáz pesót ad neki élelemre, és mindenről számlát követel.

Teresa idegesen felnevetett.

– Ez hazugság.

„Amikor Daniela abbahagyta a munkát, Mauricio megtartotta a bankkártyáját” – folytatta Mercedes. „Azt mondta neki, hogy már nincs rá szüksége. Ha elkölt ötven pesót, és nem tudja megmagyarázni, miért, azzal bünteti meg, hogy nem beszél vele. Azt is mondja a gyerekeknek, hogy az anyjuk hülye.”

Daniela összeszorította a száját.

– Amikor munkát próbáltam keresni, azt mondta, hogy ha mégis, az azért van, mert el akarom hagyni a családomat.

– Akkor válj el – felelte Teresa. – Kérsz ​​tartásdíjat, felügyeleti jogot, és kész. Miért szöknél meg?

Daniela végre ránézett.

– Mert azt mondta, hogy ha elhagyom, soha többé nem látom a gyerekeimet.

Teresa válaszolni akart, de Daniela folytatta.

Két évvel ezelőtt megpróbált elmenni a gyerekekkel az anyja házához.

Mauricio felhívta Raúlt, Teresa unokatestvérét és a városi rendőrt.

Azt mondta neki, hogy Daniela „elvesztette az irányítást” az élete felett, hogy Mateo születése után depresszióban szenvedett, és hogy az éjszaka közepén elvitte a gyerekeket.

Raúl nekik ment.

Nem tett feljelentést.

Nem kérdezte meg, mi történt.

Egyszerűen visszaadta őket.

„Mauricio dokumentumokat őriz a szülés utáni depresszióm idejéből” – mondta Daniela. „Felvételei is vannak rólam, amelyeken egy krízishelyzetben sírok. Valahányszor arról beszélek, hogy elválok tőle, megmutatja nekem ezeket, és azt mondja: »Ezzel elveszem tőled a gyerekeket.«”

Teresa érezte, hogy elnehezülnek a lábai.

Egyenesen Raúl házához ment.

–Visszavitted Danielát Mauricióval aznap este?

– Igen, néni. Mauricio azt mondta, hogy megőrült.

– Megkérdezted tőle?

Raúl vállat vont.

– Ez egy párkapcsolati probléma volt.

Terézia búcsú nélkül távozott.

Aztán felhívta Rosát, Daniela anyját.

Évekig nem beszéltek.

–Daniela megérkezett veled egy este a gyerekekkel?

A másik oldalon hosszú csend támadt.

-Igen.

– Mit mondott neked?

Róza sírni kezdett.

–Hogy ő irányította a pénzt, hogy megalázta, hogy nem engedte dolgozni… és én azt mondtam neki, hogy jöjjön vissza. Azt mondtam neki, hogy mindannyian elviselünk dolgokat a házasságban.

Ez a mondat egészen visszafelé megmaradt Teresa emlékezetében.

„Mindannyian túléltük.”

Délután úgy döntött, hogy elmegy a fia lakására.

A lift nem működött. Lassan felment a lépcsőn.

Amikor felért az ötödik emeletre, mielőtt kopogott volna, Mauricio hangját hallotta az ajtó mögött.

– Nélkülem senki vagy, Daniela.

Terézia mozdulatlan maradt.

– Még egy rendes levest sem tudsz főzni. Hová mész két gyerekkel?

Daniela olyasmivel válaszolt, amit Teresa nem hallott.

Mauricio ekkor megszólalt, olyan nyugalommal, ami hidegebb volt, mint egy kiáltás.

– Indítsd be a pert. Légy bátor. Soha többé nem látod őket. Már elfelejtetted, ki jött érted azon a reggelen? Már elfelejtetted a gyógyszereidet? Mindenem megvan.

Teresa a korlátba kapaszkodott.

Nem csak Mauriciót hallgattam.

Pablót, az elhunyt férjét hallgatta.

Harminc évvel korábban, a saját konyhájában:

„Nélkülem senki vagy.”

„Te még főzni sem tudsz.”

„Hová mész?”

Ugyanazok a szavak.

Ugyanaz a hangnem.

Ugyanaz a kegyetlen nyugalom.

Teresa szinte anélkül ment le a lépcsőn, hogy érezte volna a lábát.

Ült a régi virágoskocsijában, és eszébe jutott az első alkalom, amikor megpróbált elköltözni Pablótól. Egy zúzódással a karján érkezett meg az anyja házához.

Az anyja ezt mondta neki:

„Várj csak, lányom. Hozz haza pénzt. Ne igyál. Ilyenek a férfiak.”

Terézia huszonkét évig bírta.

És olyan fiút nevelt, aki azt hitte, hogy teljesen más, mint az apja.

Ránézett az órára a műszerfalon.

Péntek.

Reggel 4:17.

Daniela jegyei 5:40-re voltak érvényesek.

Teresa beindította a teherautót.

Most először értette meg, hogy még mindig elismételheti anyja történetét… vagy megtörheti azt.

És amikor leparkolt Mauricio épülete előtt, látta, hogy Daniela két táskával száll ki, Sofia egy kis bőröndöt vonszol, Mateo pedig félig alszik.

De abban a pillanatban fény gyulladt ki az ötödik emeleti lakásban.

3. RÉSZ

-Hozzáállás.

Daniela megdermedt, amikor látta, hogy Teresa kiszáll a teherautóból.

A régi fehér járművön még mindig rózsák és az oldalára festve a „Flores Teresa” felirat díszelgett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Daniela.

– A buszpályaudvar messze van. Ha taxira vársz, lekésheted a buszt. Szállj fel.

Daniela ösztönösen átölelte a gyerekeit.

– Teréz asszony…

— Nincs időnk.

Sofia reagált először.

Odaszaladt a nagymamájához, és átölelte a derekát.

– Jössz velünk?

Terézia egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Messzebbre viszem őket, mint a központi pályaudvar.

Daniela megértette.

– Guadalajarában?

-Igen.

-De…

– Kelj fel, mielőtt a fiam leesik!

Mateo belépett, még mindig álmosan. Sofia elrendezte a bőröndöt az ülések mögött.

Daniela éppen a táskákat pakolta el, amikor az épület ajtaja hirtelen kinyílt.

Mauricio nadrágban, pólóban és szandálban ment ki.

– Daniela!

A gyerekek megdöbbentek.

– Szállj le onnan!

Mateo sírni kezdett.

Zsófia megölelte.

Teresa becsukta a teherautó oldalsó ajtaját, és a fia elé állt.

– Ne gyere közelebb.

Mauriciónak néhány másodpercbe telt, mire megértette.

– Segítesz neki?

-Igen.

– Anya, fogalmad sincs, mit csinálsz. Beteg. Már elmondtam, hogy hogy van.

Terézia figyelte őt.