Szerelmük a kor tiszteletteljes módján nőtt: alkonyatkor közös kávézókban, a lámpaoltásig elnyúló beszélgetésekben, és a kezek súrlódásában, miközben csészéket cseréltek.

Egyik délután Tomás levelet kapott Moreliától. Egy volt professzor tudomást szerzett az Eusebio elleni cselekedeteiről, és felajánlotta neki, hogy segít neki visszatérni az egyetemre, hogy befejezhesse tanulmányait.

Tamás többször is elolvasta a levelet.

– El kell fogadnod – mondta Elena.

– 1 évre el kellene mennem.

Elena érezte, hogy valami eltörik benne, de a tekintetét a helyére állította.

– Azért nyitottam ki neked az ajtót, hogy folytathasd az utad, nem azért, hogy bezárjalak ide.

– Mi van, ha az utam hozzád vezet?

– Akkor a tanulmányaid befejezése nem fog minket elválasztani.

Tomás Moreliába indult. Elena továbbra is a panzió vezetését végezte, és bár Doña Jacinta biztosította, hogy elfelejti az ígéreteit, Elena minden héten kapott tőle levelet.

Mindegyikben ugyanaz a búcsúüzenet szerepelt:

„Visszatérek abba a házba, ahol valaki férfinak tekintett, amikor azt hittem, mindent elvesztettem.”

11 hónappal később, egy újabb esős éjszakán, valaki háromszor is felhívott.

Elena a kezében lévő lámpával nyitotta ki az ajtót.

Tomás a terasz alatt várakozott, ugyanúgy átázva, mint először. De most egy bőröndöt, egy jogi diplomát és apja óráját vitte a zsebében. A rendőrség az egyik, a híd közelében letartóztatott támadótól szerezte meg.

„Van szobád?” – kérdezte.

Elena visszatartotta a könnyeit.

– Itt előre fizetsz.

Tomás elővett egy kis dobozt.

Belül egy egyszerű gyűrű volt.

– Csak ez van nekem, a két karom és a szívem, amely már nem tudja, hogyan éljen távol tőled.

Letérdelt.

– Elena Márquez, elfogadnád, hogy a feleségem legyél?

Mosolygott, miközben az eső eleredt mögötte.

–Már az első megjavított csempétől kezdve a szívem a tiéd volt. Már csak az hiányzott, hogy visszatérj és magadhoz ragadd.

Szombaton házasodtak össze a falu templomában. Don Anselmo apaként kísérte Elenát az oltárhoz. Doña Jacinta az első sorban sírt, és biztosított mindenkit, hogy a kezdetektől fogva ő szervezte meg a románcot.

Idővel Tomás egy kis irodát nyitott a panzió mellett. A fizetésképtelen parasztokat, munkásokat és özvegyeket védte. Soha nem használta fel a törvényeket arra, hogy mások félelmét kihasználva gazdagodjon meg.

Elena kibővítette a vendégházat, és felvett három nőt a faluból. A ház ismét megtelt vendégekkel, frissen főzött kávéval és nevetéssel a teraszon.

Évekkel később egy vihar váratlanul ért egy anyát és két gyermekét az úton. Nem volt pénzük, és menedéket kértek.

Az új alkalmazott habozott.

Elena kinyitotta az ajtót, mielőtt a férfi visszautasíthatta volna.

– Gyere be. Holnap rendezzük a számlákat.

Tomás az irodából figyelte őt.

– Még mindig megbízol az idegenekben.

– Nem mindegyikben – felelte. – Csak azokban, akiknek a szemei ​​előbb könyörögnek segítségért, mint szavaik.

Azt a panziót majdnem kirabolták egy hazugság miatt. Azonban megmentették egy férfinak köszönhetően, aki pénz nélkül érkezett, és ez a férfi újjáépítette az életét, mert egy fiatal nő úgy döntött, hogy nem hagyja magára.

Tomás elvesztette a farmját, és rátalált igazi hivatására.

Elena majdnem elvesztette az otthonát, és családra lelt.

Az ajtó, amit együttérzésből nyitott ki, soha többé nem csukódott be senki előtt, aki második esélyre vágyott.

És Santa Esperanzában végre mindenki megértette, hogy némely idegenek nem azért jönnek, hogy elvigyenek valamit.

Néha azért jönnek, hogy visszaadják nekünk azt, amit elveszettnek hittünk.