Ahogy a kovácsoltvas kapuhoz ért, egy ismerős hang állította meg. – Safiya! Várj!
Megfordult. Amira, Rashid húga szaladt utána, cipője sarkai hangosan kopogtak a kövezeten. A nő lihegett, az arcán aggodalom tükröződött. – Ne menj el így – mondta Amira, miközben utolérte. – Kérlek. Nem hagyhatlak egyedül az éjszakában.
Safiya halványan elmosolyodott. – Köszönöm, Amira. Amit ma tettél értem… Soha nem fogom elfelejteni. De nekem most mennem kell. Nem maradhatok itt tovább.
Amira megrázta a fejét. – Tudom. És nem is akarom, hogy maradj. A bátyám… – elharapta a mondatot, és a szemeiben szomorúság villant. – A bátyám elveszítette a lelkét a pénz és a hatalom hajhászásában. Ma este olyat tettél, amit senki más nem mert: tükröt tartottál elé. De kérlek, engedd meg, hogy segítsek.
Amira egy kis, bársonyborítású dobozt húzott elő a ruhája zsebéből, és Safiya kezébe nyomta. – Ez nem sok, de elég lesz ahhoz, hogy új életet kezdj. És a ruha… tartsd meg. Úgyis neked áll a legjobban.
Safiya kinyitotta a dobozt. Vastag, aranyszínű bankjegyek kötege pihent benne. Több pénz volt ez, mint amennyit életében valaha is látott. – Nem fogadhatom el – mondta azonnal, és próbálta visszaadni. – De igen, elfogadod – ragadta meg Amira a kezét határozottan. – Ez a legkevesebb. Te megmutattad nekem, hogy van remény arra, hogy a bátorság és a méltóság még létezik ebben a világban. Menj, Safiya. Építs magadnak egy olyan életet, ahol senki sem parancsolhat neked.
A két nő egy pillanatra megölelte egymást, majd Safiya végleg kilépett a palota kapuján, maga mögött hagyva a múltat, és egy új, ismeretlen jövő felé indult.
A palota falain belül azonban a csend nem tartott sokáig. Rashid, aki még mindig a terem közepén állt, érezte, ahogy a vendégek lopott pillantásokat vetnek rá. A büszkesége, amely mindig is a legféltettebb kincse volt, most darabokra törött. A düh lassan kúszott fel a torkán. Nem a szobalány elvesztése zavarta, hanem a nyilvános megaláztatás. Az, hogy egy senki, egy láthatatlan alkalmazott képes volt őt, a hatalmas sejket nevetségessé tenni a saját házában.
Amikor Amira visszatért a terembe, Rashid azonnal felé fordult. A szemeiben sötét harag égett. – Te voltál! – szisztegte, miközben odalépett hozzá, nem törődve a vendégekkel. – Te adtad rá azt a ruhát! Te tervezted ezt az egészet, hogy engem lejárass!
Amira egyenesen a szemébe nézett, arcizma sem rezdült. – Én csak egy ruhát adtam neki, Rashid. A megaláztatást te magad okoztad. Ha nem kezelted volna úgy, mint egy darab szemetet, ma este mindenki a nagylelkűségedről beszélne, nem pedig a kegyetlenségedről.
Rashid ökölbe szorította a kezét, de nem szólt semmit. Tudta, hogy a húgának igaza van, de képtelen volt beismerni. Sarkon fordult, és kiviharzott a teremből, hátrahagyva a zavart vendégeket és a tönkrement estét.
Az elkövetkező hetekben a palotában megváltozott a légkör. A szolgálók, akik eddig rettegtek Rashidtól, most egyfajta csendes tisztelettel beszéltek Safiyáról. A története futótűzként terjedt el a városban, inspirációt adva másoknak is, akiket elnyomtak. Rashid pedig egyre inkább bezárkózott. A dühe lassan alábbhagyott, és helyét valami más vette át: egy furcsa, megmagyarázhatatlan űr.
Eközben Safiya messze járt. Az Amirától kapott pénzből elutazott egy távoli, nyüzsgő városba, a tengerpartra. Mindig is arról álmodott, hogy a tenger mellett él, távol a sivatag perzselő hőségétől. Bérelte egy kis, világos lakást, és elkezdett munkát keresni. A nehéz, drága ruhát – amely a szabadságát szimbolizálta – egy régi, kopott bőröndben őrizte, emlékeztetőül arra, hogy soha többé nem engedi, hogy bárki leigázza.
Safiya kiválóan értett a virágokhoz. A palotában töltött évei alatt ő felelt a hatalmas kertek gondozásáért, és ezt a tudását most egy kis virágüzletben kamatoztatta. A bolt tulajdonosa, egy idős, kedves nő, hamar felfedezte Safiya tehetségét, és ráhagyta az üzlet vezetését. Safiya élete végre békés volt. Nem volt többé megaláztatás, nem voltak parancsok, csak a virágok illata és a tenger zúgása.
Egy napon, egy esős, szürke délutánon a virágbolt ajtaja kinyílt, és a kis csengő halkan megkondult. Safiya épp egy hatalmas rózsacsokrot kötött. Nem nézett fel rögtön. – Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen, anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát. – Egy különleges csokrot keresek. Valamit, ami… bocsánatot kér.
A hang ismerős volt. Túl ismerős. A vér megfagyott Safiya ereiben. Lassan felnézett, és az olló majdnem kiesett a kezéből. Rashid állt a pult túloldalán. Nem viselte a szokásos, drága, hivalkodó ruháit. Egy egyszerű, sötét öltöny volt rajta, az arca fáradtnak tűnt, a szemeiben pedig nem volt nyoma a régi, arrogáns csillogásnak.
– Te… – suttogta Safiya, hátralépve egyet. – Mit keresel te itt?
Rashid mélyet sóhajtott, és levette a kalapját. – Tudom, hogy ez az utolsó dolog, amit látni akartál. Hónapokig kerestettelek. Amira nem volt hajlandó elmondani, hová mentél, de végül sikerült megtalálnom téged.
Safiya szíve vadul vert. A régi félelem egy pillanatra újra megkísértette, de aztán eszébe jutott az a bizonyos este, a sötétvörös ruha, és az érzés, amikor kisétált a palotából. Kiegyenesedett, és a hangja jéghideg volt. – Nincs miről beszélnünk. Kérlek, távozz.
