„Hajnal előtt elmegyek. Nem hagyom, hogy az az ember miattam tartsa a jószágait.”

– Sehova sem fog vezetni.

– A törvények az olyan embereknek szólnak, mint ő.

– Akkor majd találunk egy jobb szerepet.

– Már így is túl sokat tett értünk.

Matías kivette a kezéből a takarót, és visszaterítette az ágyra.

– Hűlni kezd a vacsora.

Elena vitatkozni akart, de meglátta a gyerekeket, és elkezdte kicsomagolni.

A következő napokban Matías nyomozott. Felkereste a végrehajtót, Don Macariót, a kézbesítőt és a fűrészmalom egyik volt alkalmazottját. Felfedezte, hogy két másik özvegy is hasonló dokumentumokat kapott, majd eltűntek, miközben Severianónak dolgozott.

Vasárnap felsétált arra a dombra, ahol Amália és Miklós sírja volt. Ott soha nem szólt semmit, de aznap reggel addig állt a hóban, amíg a kabátja kifehéredett.

Visszatérve Elenát a konyhában találta. Az asztalon egy összehajtogatott ruha és a gyűszű volt.

– Severiano fog nyerni – mondta. – Add el ezt, és add hozzá a pénzt a fizetésemhez. Csak annyit kérek, hogy vigyázz a gyerekeimre, amíg én kifizetem az adósságot.

A tűzhely nyikorgott közöttük.

– Szerinted meddig tart 2 év egy 6 éves kislánynak?

– Milyen más választásom van?

Matías az ajtó felé nézett. Tomás rejtekhelyéről hallgatózott, arca dermedt volt, mintha a világ összeomlását nézné.

– Kedden mindannyian elmegyünk a faluba.

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, amikor Severiano megérkezett. Don Macario bemutatta az eredeti levelet. A kézbesítő igazolta, hogy az állítólagos második ívet hónapokkal az aláírás után küldték. Egy volt fűrészmalom-könyvelő bebizonyította, hogy a temetési költségeket már levonták Elena férje utolsó fizetéséből.

A végső meglepetés akkor ért, amikor Don Macario mindkét lepedőt az ablak elé helyezte.

Elena aláírása tintanyomot hagyott az első papírlapon, de a másodikon nem. Az oldalakat sosem írták alá együtt.

„Ez az adósság hamisított” – jelentette ki Barragán bíró.

Elrendelte Severiano letartóztatását és a többi özvegy szerződéseinek kivizsgálását.

Miután Severiano felfedezte, előhúzott egy kis pisztolyt. Matías Elena és a gyerekek közé lépett, de nem vette el a fegyverét.

– Elmondta.

Severiano keze remegett. Körülnézett, és rájött, hogy senki sem fog félreállni, hogy elszökhessen.

Tamás Matthias mellett állt, nem mögötte.

A rendőr csak egyszer ejtette ki Severiano nevét.

A férfi elejtette a fegyvert.

Amikor kimentek, Elena még mindig remegett.

– Tudtad, hogy be tudjuk bizonyítani a hamisítást?

– Számítottam rá.

– Mi lett volna, ha a bíró Severiano javára döntött volna?

Matías kinyitotta a kabátját. Az egyik zsebében 180 peso volt.

– Fizettem volna.

-Mert?

Matías nyolc éven át minden érzését a foga mögé zárta. Ezúttal nem tette.

– Mert ő már nem az a nő, aki nálam dolgozik. Tomás és Rosita sem vendégek. A ház üres volt, mielőtt megérkeztek. Most megelevenedett.

Elena könnyes szemmel nézett rá.

— Szóval, mik vagyunk mi?

Matías figyelte, ahogy Tomás megpróbál férfinak tűnni, miközben Rosita átölelte a falovát.

– Egy család, ha elfogadsz.

Elena megfogta a kezét.

– Már azok is vagyunk.

Tavasz elején házasodtak össze. Matías levitte Amália ládáját a padlásról, és odaadta Elenának a legmelegebb kendőjét, nem azért, hogy a meghalt helyett, hanem mert hideg volt a tél, és az élőknek melegre volt szükségük.

Tomás megtanult szarvasmarhákat terelik. Rosita megetette a borjút, akit Judge-nak nevezett el. Elena virágokat ültetett a veranda mellé, és abbahagyta a kenyérdarabok gyűjtögetését, mert félt, hogy megéhezik.

Hónapokkal később a négyen visszatértek Santa Rosalíába. A bolt előtt ott állt a régi, fából készült kocsi, amit Elena elhagyott.

„Aznap egy egész kocsit megtöltött” – emlékezett vissza. „Ez túl sok volt.”

Matías a gyerekekre mutatott, akik a csibékkel teli zsákok és dobozok között nevetgéltek.

– Nem volt elég. Haza is kellett vinnem őket.

Elena a kezét az övére tette.

A szekér kék ég alatt hagyta el a falut. Újra tele volt, de ezúttal senki sem volt éhes, és senki sem tartott ismeretlen helyre.

Hazafelé tartottak.