„Ha valaha is elmeséled Marynek ezt a beszélgetést, mondd meg neki, hogy nem téged választottalak neki. Én csak azt láttam, amit ti ketten még mindig túl féltetek meglátni.”
Sírni kezdtem.
George megfogta a kezem.
„Dühös vagy rám?”
Ránéztem.
Aztán a könnyeim között nevettem.
„Egy kicsit. Ötvennégy év nagyon hosszú idő ahhoz, hogy ilyesmit eltitkolj a feleséged elől.”
Ő is nevetett.
„Tudom.”
Pár perc múlva a gyerekeink visszajöttek a szobába.
A lányunk látta a vörös szemeimet, és azonnal aggódónak tűnt.
„Anya, minden rendben van?”
George-ra néztem.
Aztán megszorítottam a kezét.
„Minden rendben van.”
Azon az estén, amikor George végre elfújta a gyertyákat a 80. születésnapi tortáján, a gyerekeink még egy fotót készítettek rólunk, ahogy egymás mellett ülünk.
Még mindig azt hitték, hogy mindig is tökéletes házasságban éltünk.
Már nem így gondoltam rá.
Soha nem volt tökéletes.
Ez valami értelmesebb volt annál.
Mert ötvennégy évvel korábban egy fiatalember felszállhatott volna egy vonatra, és eltűnhetett volna az életemből.
De megfordult.
És azóta minden nap újra engem választott.
