– Az nem a tiéd!

A férfi azonnal otthagyta.

– Igazad van. Meg kellett volna kérdeznem.

Sem nem szidta, sem nem nevetett a haragján.

Másnap elment megkeresni.

– Szükségem van a vésőre a varráshoz. Kölcsönadhatom? Tisztán adom vissza.

Emiliano bizalmatlanul fogadta.

Aztán csak bámult.

Hamarosan elkezdte kérdezgetni, miért vetemednek egyes deszkák, és miért repednek mások. Gabriel munka közben elmagyarázta, és adott neki egy csiszolópapírt, hogy simítson egy kis falócát.

Teresa egy egész délutánon át hallgatta a fia beszédét.

Hónapok óta nem hallottam őt így.

Natalia nagyszülei néhány héttel később érkeztek meg. A nagymamája sírva tartotta, Teresa pedig kávét főzött nekik, mielőtt magukra hagyta őket.

Gabriel ritkán beszélt a feleségéről, de a fényképét a mózeskosár mellett tartotta.

„Nem fáj, hogy ugyanaz a nevük?” – kérdezte Teresa egy este.

Megsimogatta a lány takaróját.

– Igen. A nevét is szívesen kimondom. Azt akarom, hogy a lányom tudja, ki volt az anyja.

Teresának eszébe jutott minden alkalom, amikor kerülte Victorról való beszélgetést, nehogy elszomorítsa Emilianót.

Azon az estén hagyta, hogy a fiú meséljen neki egy emléket az apjáról anélkül, hogy témát váltott volna.

A házat éppen felújították.

A teraszt megszilárdították. A tető egyre kevesebb vizet szivárgott. Gabriel elvállalta a közeli munkákat, és éjszaka bölcsőt épített Natáliának.

Aztán egy kis íróasztallal kezdte.

„Kinek szól?” – kérdezte Teresa.

–Emiliano az ágyon csinálja a házi feladatát.

Végighúzta az ujjait a fán.

– Ez nem volt benne a megállapodásunkban.

Gábriel felnézett.

-Tudom.

Teresa nyugtalan szívvel tért vissza a konyhába.

A következő szombaton egy szürke autó állt meg a tanya előtt.

Emiliano mindenki másnál előbb felismerte az apját.

Sikoltozva rohant.

Teresa kijött a kertből egy kosár mángolddal a kezében. Amikor meglátta Victort, elejtette a kosár tartalmát.

Szorosan megölelte a gyereket. Úgy tűnt, őszintén meghatódott.

Aztán odalépett Miklóshoz.

– Olyan nagy.

Teresát düh fogta el, amikor eszébe jutott, hogy még soha nem látta őt.

Victor bocsánatot kért. Azt mondta, elvesztette az állását, eladósodott, és túl sokáig tartott beismerni a kudarcát.

Hallgatta a férfit anélkül, hogy kérte volna, hogy ölelje meg.

Aztán meglátta Gabrielt a teraszon.

– És ki az?

Terézia elmagyarázta a megállapodást.

Victor elmosolyodott, de az arckifejezése nem érte el a szemét.

– Milyen szerencsés, hogy segítséget kaptál!

A következő napokban játékokat, ruhákat és bevásárlószatyrokat hozott. Emilianóval játszott, és Nicolást cipelte.

Az idősebb férfi ismét olyan örömmel nevetett, hogy Teresának fájt nézni.

Gábriel félreállt.

Abbahagyta a kávézást a teraszon, és szabad délutánjait a fészerben töltötte Natáliával.

Teresa végül keresni kezdte.

Tettem valamit, amivel felbosszantottam?

-Nem.

– Akkor miért kerüli a velünk való együttlétet?

Letette a csiszolópapírt.

– Victor a gyermekeid apja. Nem akarok beleavatkozni olyan ügyekbe, amiket el kell intézned.

Teresa azt akarta válaszolni, hogy senki sem kérte, hogy tűnjön el.

De még mindig nem tudta megmondani, miért fontos ez neki ennyire.

Viktor a jövőről kezdett beszélni.

Azt akarta, hogy adják el a ranchot és költözzenek el. A terület értéke egyre nőtt egy turisztikai projekt miatt, és ismert valakit, aki hajlandó volt gyorsan fizetni.

„A gyerekek jobbat érdemelnek az elszigeteltségnél” – hangsúlyozta.

Teresa elgondolkodott ezen. Biztonságot akart a gyerekeinek, még akkor is, ha a nagyszülei házának eladása fájt neki.

Egyik délután elmesélte Gábrielnek.

– Talán igazad van.

Hallgatta a nőt.

— Mielőtt döntenél, tájékozódj arról, mennyit ér, és mire lenne szükséged ahhoz, hogy máshol élhess.

-Ennyi az egész?

Gábriel rájött, hogy ennél többre számított.

–A föld a tiéd, Teresa. Nem fogom megmondani, mit tegyél, hogy te választhasd, mi illik hozzám.

Felzaklatottan tért haza.

Csak később értette meg, hogy azért haragszik, mert a férfi olyan szabadságot adott neki, ami egyben ijesztő is volt.

Az első vészharang akkor kongott meg, amikor Victor kérte az okiratokat.

– Csak hogy beinduljanak a dolgok, ennyi az egész.

– Még nem döntöttem el.

– Azért, hogy a vevő ne veszítse el az érdeklődését.

Teresa nem adott át semmit.

A piacon megszólalt a második riadó.

Don Celso, a fűszeres, megkérdezte tőle, hogy végre eladják-e.

–Victor néhány hete itt volt, és erről beszélt.

Teresa mozdulatlanul hagyott egy üveg lekváros üveget.

Ez a látogatás még azelőtt történt, hogy megölelhette volna Emilianót.

Mielőtt találkoztam Nicholasszal.

Nem szállt szembe azonnal Victorral.

Megkereste a közvetítőt, akinek a nevét említette. Érdeklődött az ajánlat felől, kérte, hogy közvetlenül neki küldjék el, és megtudta, hogy Victor megígérte, hogy meggyőzi jutalékért cserébe.

Azon az estén a gyerekektől távol beszélt vele.

– Mennyit fizetnének azért, hogy megszerezzék az aláírásomat?

Viktor megpróbált mosolyogni.

– Ne fogalmazz így.

-Mennyi?

Végül beismerte.

Azt mondta, mindenki nyerni fog, hogy az ajánlat jó, és hogy a visszatérési szándékai emiatt nem változtak.

Terézia hosszan nézte.

– Azért jöttél, hogy egy családról beszélj velem, de eltitkoltad előlem, hogy üzleti ügyeket is intézni jöttél.

– Túlzásba viszed.

– Most nem fogom eladni.

Viktor a fészer felé nézett.

– Miatta?

– Számomra. Mert nem fogok döntést hozni olyan információk alapján, amiket te eltitkoltál előlem.

Néhány napig folytatta a gyerekek látogatását. Aztán elvesztette a türelmét.