A fiatal kiképzők megpróbálták megrántani a szíjakat.
– Brutus! Vissza! – kiáltotta az egyik.
– Ares, hozzám! – próbálkozott a másik remegő hangon.

De a kutyák mintha meg sem hallották volna őket. Az egyik legnagyobb belga juhász – egy széles mellkasú, sötét maszkos kan, akinek a bal fülén egy régi repeszszilánk hagyott mély heget – lassan megfordította a fejét. Egyenesen Miller hadnagy szemébe nézett. A szemeiben nem a vak engedelmesség égett, hanem valami sokkal ősibb és félelmetesebb: az elszánt védelem ösztöne.

A hatalmas állat megfeszítette a hátát, felső ajka lassan felhúzódott, felfedve a hófehér, gyilkos szemfogakat. A torkából olyan mély, vibráló morgás tört elő, amely nemcsak a fagyos reggeli levegőt remegtette meg, hanem a betonon keresztül a jelenlévők talpát is.

Miller hadnagy ösztönösen hátralépett egyet. A keze önkéntelenül a szolgálati pisztolya tokjára tévedt.

– Ne tegye, hadnagy – szólalt meg ekkor egy hang.

A hang nem volt hangos. Nem volt benne sem düh, sem pánik. Mégis akkora súllyal nehezedett a térre, hogy még a szél zúgása is elcsendesedni látszott.

A nő volt az.

Lassan, kimérten felállt a hideg betonról. Nem kapkodott. A mozdulatai gazellákra emlékeztető eleganciát és ragadozókra jellemző fegyelmet tükröztek – olyan tulajdonságokat, amelyeket nem lehet sem felvenni, sem levetni egy munkásruhával. Végigsimított a mellette álló, morgó vezérkutya nyakán, pontosan a taktikai hám alatt, ahol az állat legérzékenyebb pontja volt.

– Stille, Titan – suttogta alig hallhatóan.

A hatalmas kan azonnal elhallgatott. A fenyegető morgás elhalt. A kutya egyetlen szóra engedelmeskedett, fejét a nő tenyerébe hajtotta, elismerve az egyetlen igazi falkavezért, akit valaha elfogadott.

Miller tekintete megrándult. A pisztolytáskát markoló ujjai megdermedtek.
– Ki a fene maga? – sziszegte a hadnagy, próbálva visszaszerezni a fölényét, de a hangja elárulta belső rettegését. – Ez szabotázs! Ez a katonai tulajdon elleni bűncselekmény! Maga csak egy senki, egy nyomorult karbantartó, aki a szemetet söpri a bázison!

A nő lassan felemelte a fejét. A kifakult sapka alól kiszabadult néhány sötét hajtincs. A szemei hidegek voltak, mint az északi tenger vize, és olyan tapasztalatról tanúskodtak, amelyről a zöldfülű, akták mögött nevelkedett hadnagynak fogalma sem lehetett.

– A nevem Rebecca Collins – mondta a nő kimérten. – És ha maga valóban elolvasta volna a bázis történetét ahelyett, hogy a rangjelzéseit fényesíti a tükör előtt, hadnagy, akkor tudná, hogy ezt az egységet nem katonai tulajdonnak hívják. Ők a K-9-es Különleges Műveleti Alakulat. És a kiképzési protokolljuk első szabálya: soha nem támadnak bajtársra. Pláne nem a kiképzőjükre.

A tömegben álló idősebb altisztek közül valaki halkan felszisszent.
– Collins… – suttogta egy ősz hajú veterán a hangárok mellett. – Collins törzsfőnök! Az Isten szerelmére… a „Farkasasszony”.

A név futótűzként terjedt a sorok között.

Rebecca Collins nem egyszerűen katona volt. Ő volt az az élő legenda, aki tíz évvel ezelőtt nulláról építette fel a Fort Helios K-9-es elit programját. Ő választotta ki ezeket a kutyákat kölyökkorukban. Ő etette őket fecskendőből, amikor betegek voltak. Ő tanította meg nekik a robbanószerek szagát, ő ugrott velük ejtőernyővel a fekete tengeri éjszakába, és ő volt az, aki három különböző bevetésen mentette ki a csapatát a tűzvonalból – ezekkel a kutyákkal az oldalán.

Két évvel ezelőtt azonban, egy közel-keleti rajtaütés során egy felrobbanó improvizált bomba majdnem véget vetett mindennek. Rebecca súlyos belső sérüléseket szenvedett, miközben a saját testével védte Titant. A felépülése hónapokig tartott. Amikor kiderült, hogy gyermeket vár, hivatalosan leszerelt az aktív harctéri szolgálatból. Nem akart kitüntetéseket, nem akart irodai bürokráciát. Csak békét akart. De nem tudott elszakadni a támaszponttól, a sós levegőtől és azoktól a lelkektől, akiket a családjának tekintett. Ezért vállalt csendes, észrevétlen munkát a karbantartóknál. Hogy láthassa őket a kerítésen túlról, anélkül, hogy bárki felhajtást csinálna körülötte.

Miller hadnagy azonban nem tudott semmit. Ő alig három hónapja érkezett a bázisra, felfuvalkodott ambíciókkal, a családi kapcsolatai révén szerzett kinevezéssel, és azzal a téveszmével, hogy a fegyelem egyenlő a kegyetlenséggel.

– Nem érdekel, ki volt maga valaha! – ordította Miller, a megalázottság végső stádiumába jutva. – Most ebben a pillanatban én vagyok a szolgálatvezető tiszt! Megtagadta a parancsomat, és veszélyezteti a bázis biztonságát! Testőrök! Fegyvert elővenni!

Miller maga rántotta elő a 9 milliméteres Berettáját, és a nőre szegezte.

A kutyák abban a szempillantásban megváltoztak. A védelmi kör azonnal támadó alakzattá merevedett. Titan mély, tüdőből jövő horkanással készült ugrásra, a falkatagok izmai megfeszültek. Egyetlen szikra hiányzott a vérfürdőhöz.

– ÁLLJ! EL A FEGYVERREL, HADNAGY!

A kiáltás mint az ágyúdörgés söpört végig a területen.

A betonúton egy fekete parancsnoki terepjáró fékezett le csikorgó kerekekkel. Az ajtó kivágódott, és Edward Vance támaszpont-parancsnok, a haditengerészet négycsillagos tengernagya lépett ki belőle, mögötte a bázis katonai rendészeinek parancsnokával.

Vance arca olyan sötét volt, mint a viharfelhő. Gyors, határozott léptekkel vágott át az udvaron, a jelenlévők azonnal feszes vigyázzba merevedtek.

Miller megkönnyebbülten sóhajtott fel, azt hiszi, megérkezett a felmentősereg.
– Parancsnok úr! Hála Istennek! Ez a nő… ezek a kutyák… zendülés történt! A takarítónő szabotálta a parancsomat, a kutyák nem engedelmeskednek, kénytelen voltam fegyvert fogni…