Vance nem hagyta abba a pisztolya szánakozását. „Elizabeth Bradley volt a Védelmi Titkos Szolgálat (Clandestine Defense Service) valaha kinevezett legkiválóbb hírszerző ügynöke. Huszonegy évvel ezelőtt belebotlott az Alkony hadművelet korai szakaszába – egy tábornokokból, védelmi vállalkozókból és politikusokból álló társaságba, amely háborús övezeteket használt személyes ATM-ként.”

„Szóval megölték.”

– Megpróbálták – helyesbített Vance, végre felnézve. – Megmérgezték. Úgy állították be, mint egy agresszív, halálos rákbetegséget. Richard volt a gondozója. Eladta, hogy mentse a saját bőrét, és cserébe megkapta a csillagokat a gallérján és a pénzt a bankban. Feleségül vette, hogy szemmel tartsa, és amikor túl közel került hozzá, aláírta a halálos ítéletét.

Remegett a kezem. „Hogy élte túl?”

„Megjátszotta az utolsó stádiumot. Kiszivárgott a hospice osztályról. Egy súlyozott koporsót hagyott maga után, hogy eltemessék.” Vance tekintete egy pillanatra megenyhült. „El kellett hagynia téged, Claire. Ha magával vitt volna, Richard a világ végére is üldözött volna benneteket. Azért hagyott itt titeket, mert a „haszontalan, láthatatlan mostohalány” szerepe volt az egyetlen álcázás, ami életben tartott volna.”

„És most? Tyler azt mondta, hogy ő kezeli a pénzt.”

„Nem csak úgy bujkált, Claire. Mélyen beépített ügynökként működött. Húsz éven át szisztematikusan épített egy új identitást, amely elég könyörtelen volt ahhoz, hogy azok az emberek toborozzák, akik megpróbálták megölni. A bűnözői alvilág főkönyvelője lett. Felkapaszkodott az Alkony tetejére, hogy belülről lerombolja azt.”

Hideg verejték öntött el a tarkómon. Anyám nem áldozat volt. Ő a csúcsragadozó, aki a magas fűben várakozott. Én pedig véletlenül felrobbantottam a húszéves működését azzal, hogy az üzemanyagszűrőket követtem nyomon.

Egy özönvízszerű zivatar leple alatt landoltunk az Andrews légibázison. Az eső zuhogott a kifutópályán. Vance csapata jelöletlen fekete terepjárókba pakoltak. Áthajtottunk Washington csúszós, elárasztott utcáin, és két háztömbnyire megálltunk egy elhagyatott, brutális betonépítménynél: a Haditengerészeti Nyilvántartási Archívumnál.

– Maradj mögöttem! – parancsolta Vance, miközben egy töltényt öntött a puskájába, miközben kiléptünk a fagyos esőbe. – Ha lövöldözés kezdődik, rogyj le a földre, és ne mozdulj, amíg ki nem mondom a neved.

Az archívum nehéz acélajtajai nyitva voltak. Bent ózon, rothadó papír és a friss vér éles, fémes szaga terjengett.

Taktikai alakzatban haladtunk előre, zseblámpák hasítottak át a barlangszerű irattárak nyomasztó sötétségén. Sorokban magasodó fémpolcok magasodtak, mint a kanyonfalak.

Aztán egy hang

Lassú, ritmikus taps visszhangzik a fenti galériáról.

Vance csapata azonnal felemelte fegyvereit, lézerirányzékokkal lefestve a felettünk lévő acélkorlátot.

Egy nő lépett ki az árnyékból, és a korlátnak támaszkodott. Idősebbnek látszott, haja vasszürke volt, arcán évtizedek stressze és erőszakának ráncai látszottak. Méretre szabott fekete ballonkabátot viselt. Jobb kezében egy hangtompítós Heckler & Koch USP pisztolyt tartott, amelyet lazán a combjához dőlt.

Éreztem, ahogy elhagyja a lélegzetem. A gyerekkori hálószobám kandallópárkányán lógó fénykép nem tette igazságot neki.

„Anya” – suttogtam

Elizabeth Bradley lenézett rám. Nem volt melegség a szemében. Nem könnyes viszontlátás. Csak egy katona hideg, klinikai vizsgálata, aki a csatatéren egy változót vizsgál.

– Jól csináltad, Claire – mondta rekedtes hangon. – Megtaláltad a K-93-as ellentmondást. Én úgy alakítottam ki a tűzfalat, hogy kint tartsalak, de te mindig túl okos voltál a saját érdekedben.

– Elhagytál – nyögtem ki, az árulás vitatkozott a sokkkal. – Otthagytál vele.

– Élve hagytalak – vágott vissza üvegszagú hangon. – Ha egy cseppnyi anyai gyengeséget is mutattam volna, a védelmi miniszterhelyettes golyót eresztett volna a bölcsődbe. Feláldoztam az emberségemet, hogy te megtarthasd a tiédet. Most pedig kifutunk az időből.

Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, az archívum túlsó végében lévő nehéz acélajtók egy hatalmas robbanással kivágódtak, amitől térdre rogytam.

Reflektorok gyulladtak fel, elvakítva minket. Az automata fegyverek felhúzásának félreismerhetetlen hangja visszhangzott a betonfalakról.

„Dopáljátok le a fegyvereiteket, JSOC!” – dörögte egy hang a hordozható hangosítórendszerből. „A Védelmi Minisztérium parancsára lemondtok!”

Arthur Sterling, a védelmi miniszterhelyettes volt az. És egy seregnyi állig felfegyverzett magánvállalkozót hozott magával.

„Anya!” – sikítottam, és felnéztem a galériára.

De Elizabeth nem rám nézett. A vállalkozókra.

„Vance, vidd a szerverszobába! Azonnal!” – kiáltotta Elizabeth.

Nem vetette magát fedezékbe. Anyám rémisztő, mechanikus pontossággal felemelte a pisztolyát, és háromszor elsütötte a pisztolyát. Az ajtóban álló három vállalkozó azonnal összeesett.

Az archívum fülsiketítő háborús övezetté vált.

Lövöldözés hasított a levegőbe, kartondobozokat szaggattak szét és fémpolcokról szikráztak a szikrák. Vance megragadta a taktikai mellényemet, talpra rántott, és egy keskeny folyosóra vonszolt, miközben operátorai viszonozták a tüzet.

Átrohantunk a polcok labirintusán, anyám pisztolyának ritmikus csattanása hallatszott az automata tüzelés dübörgése felett.

Berontottunk az épület hátsó részében lévő megerősített szerverszobába. Vance éppen akkor zárta be a nehéz robbanóajtót, amikor golyózápor csapódott az acélnak.

Hiperventilláltam, a tenyerem csúszós volt az izzadságtól. „Segítenünk kell neki! Nem hagyhatjuk ott kint!”

A szerverszobában recsegve életre kelt a hangosító rendszer. Sterling hangja visszhangzott a falakról, arrogáns diadallal teli hangon.

– Én nem aggódnék az anyád miatt, Claire – mondta Sterling.

Egy videofelvétel villódzott a szerverszoba fő monitorán.

Ez volt az archívum főszintje. Anyám térdelt lefegyverezve, vérzett a vállán lévő horzsolástól. Két hatalmas vállalkozó fogta le.

De nem ettől fagyott meg bennem a vér.