Alba emlékezett a kórházra, a balesetre, az aláírásokra, a gyors temetésre és a fájdalomra, ami miatt nem tudott kérdéseket feltenni.

– Elhitetted velem, hogy meghaltál

-Igen.

–Láttad, ahogy egyedül neveltem fel Luciát.

Elena lesütötte a tekintetét.

-Igen.

Alba felemelte a kezét, mintha pofon akarná vágni, de végül ökölbe szorította a saját mellkasát.

– Ne hívj többé lányomnak, amíg el nem magyarázod, miért.

Adrian közbelépett az ágyából.

– Mert az apám még élt.

Mindenki feléje fordult.

Vicente Valcárcel, a családi vagyon alapítója hivatalosan már 11 éve elhunyt. Temetése címlapokra került. Öröksége vállalatokat, vagyonokat és hatalmat osztott meg Adrián és Nicolás között.

– Ez lehetetlen – mondta Júlia.

– Nem – felelte Elena. – Ezt akarta elhitetni velünk.

A Solban elrejtett kártya számlákat, fedőcégeket és titkos kifizetéseket tartalmazott. Elena egy Valcárcel alapítványnál dolgozott. Ott fedezte fel, hogy Vicente jótékonysági projekteket használt fel pénz elrejtésére és befolyás vásárlására. Daniel Martín, aki Albát apaként nevelte, bizonyítékokat próbált szerezni, és röviddel ezután meghalt.

– Daniel valóban elment – ​​ismerte el Elena. – És azért tette, hogy megvédjen minket.

Alba lehunyta a szemét.

Minden igazság egy új sebgel járt.

Adrián felidézte, mire emlékszik a balesetet megelőző hetekből. Felfedezte, hogy valaki még mindig olyan aláírásokkal mozgat pénzt, amelyeket csak Vicente ismert. Nicolás értesítése nélkül nyomozni kezdett. Alcalá de Henaresben talált egy raktárat, amely tele volt régi dokumentumokkal. Két nappal később szabotálták az autóját.

– Akkor miért mondtad, hogy „Nicolás, autó”? – kérdezte Alba.

Adrian az ajtó felé nézett.

– Mert Nicolás követett. Figyelmeztetni próbált.

Mintha erre a pillanatra várt volna, Júlia telefonja rezegni kezdett.

Miklós volt az.

– A garázson keresztül jövök be. Ne bízz a személyzetben.

Percekkel később kabát nélkül jelent meg, a szemöldökén egy felületi sebbel.

Alba közbelépett.

— Miért szöktél el?

– Mert amikor Adrián kimondta a nevemet, megértettem, hogy aki a balesetet okozta, tudni fogja, hogy ott vagyok. Meg kellett találnia a második járművet.

Elővette a telefonját, és megmutatott egy képet, amelyet az A-6-os autópálya egyik benzinkútján készített. Egy idősebb férfi szállt ki egy sötét autóból. Vékony, fehér szakállú.

Adrian egy pillanatra elállt a lélegzete.

-Apu.

Elena leült.

Vicente életben volt.

És visszatért Madridba.

Nicolás elmagyarázta, hogy a második autó a családi alapítványon belüli egyik cégé volt. Valami rosszabbra is fény derült: valaki a hagyatékon belül átkutatta Adrián szobáját a baleset után. A memóriakártyát keresték.

Julia Solra nézett.

– Én magam rejtegettem el.

Adrián adott neki egy másolatot, hátha történik vele valami. A baleset után átkutatták Julia szekrényeit, és kétségbeesésében elrejtette a plüssállatba.

– Veszélybe sodortad a lányomat.

– Tudom – ismerte el Júlia.

Alba már éppen válaszolni készült, amikor Elena megszólalt.

– A kulcs nem egy banktrezort nyit. Egy ajtót nyit ebben a szobában.

Adrian összevonta a szemöldökét.

– Itt nincs pince.

– Nincs a hivatalos tervekben.

Vicente évekkel korábban, amikor Adrián még fiatal volt, felújíttatta az orvosi szárnyat. Alatta egy titkos archívumot építettek, amely a birtok régi biztonsági rendszereihez volt csatlakoztatva.

Miklós azonnal hívni akarta a rendőrséget.

Elena tagadta.

– Bírák, üzletemberek és tisztviselők nevei szerepelnek. Nem tudjuk, kik vannak még a fizetési listán.

– Akkor hívunk egy olyan egységet, amelyik nem függ Madridtól – mondta Julia.

Adrian ránézett.

– Már megtettem a baleset előtt.

Vészjelzést küldött a Központi Műveleti Egység egyik felügyelőjének, de sosem tudta meg, hogy megérkezett-e.

03:10-kor kialudtak a lámpák.

A ház elcsendesedett.

Lucia a mellkasához szorította a nyulat.

Egy férfihang hallatszott a folyosóról.

—Adrián.

A testvérek arca egyszerre megváltozott.

Vicente.

Alba felvette Luciát a karjába.

Megyünk.

– Ne a folyosón keresztül – mondta Elena.

Kinyitott egy szekrény mögötti ajtót, feltárva egy kiszolgálólépcsőt. Lementek egy régi kazánházba. Ott Elena egy acélajtóra mutatott.

A violinkulcs illett.

Bent szerverek, irattartó szekrények és több mint 20 évre visszanyúló felvételek voltak.

Adrian a helyet bámulta.

– Minden alattam volt.

– Apád mindig is szerette a szimbólumokat – mormolta Nicholas.

Egy monitor magától bekapcsolt.

Vicente megjelent egy kamerán az emeleten.

„Nincs szükség arra, hogy ebből tragédia legyen” – mondta.

Alba dühöt érzett.

– Tragédia? Mindenki életét manipuláltad.

Vicente örömtelenül mosolygott.

– Megvédtem egy családot.

– Nem. Megvédted a hatalmadat.

A képernyő megváltozott. Megjelent egy mappa Lucia névvel.

Alba elsápadt.

– Mi köze ehhez a lányomnak?

Vicente elmagyarázta, hogy hamisított dokumentumokat készített, hogy úgy tűnjön, mintha Lucía egy Valcárcel-birtok örököse lenne. Azt akarta, hogy Elena előjöjjön a rejtekhelyéről, és Adrián vezesse el az archívumba azokat, akiknél a másolatok vannak.

„Sosem ő volt a célpont” – döbbent rá Alba. „Ő volt a csali.”

Elena lehunyta a szemét.

–Ezért maradtam ennyi éven át ebben a házban. Hogy vigyázzak rád.

Vicente nem tűnt meglepettnek.

– És mégis késésben voltál.

Megszólalt egy riasztó.

A szerverek automatikus törlést kezdeményeztek.

Adrian a billentyűzethez lépett, de a rendszer mesterjelszót kért.

Miklós ököllel az asztalra csapott.

-Gondol!

Adrian az apjára nézett a képernyőn.

-Mit akarsz?

– Hogy megőrizd, amit én építettem.

– Nem akarom.

—Enélkül a Valcárcel vezetéknév eltűnik.

Adrian Luciára nézett.