A háziasszony befogadott egy fizetőképtelen vendéget, és nem is sejtette, hogy ez mindent megváltoztat.

Elena megtalálta a jegyzetfüzetet, amibe az apja feljegyezte a kukoricavásárlásokat, a panzió költségeit, sőt még a vasárnaponként a templomban átadott érméket is. Aprólékos ember volt. Furcsa volt, hogy egy ekkora adósságról semmit sem írt.

Éjfélkor Elena egy dobozra rogyott.

– Nincs itt. Elveszítem a házat.

– Még mindig vannak dokumentumok.

– És ha mindet átnézzük, talán csak azt fogjuk megerősíteni, hogy apám adósságban halt meg.

– Az apád nem titkolta – felelte Thomas –. Eusebio az, aki el akarja titkolni.

Az utolsó láda alján egy fekete borítójú kis jegyzetfüzetet találtak. Két oldal között egy négyszer hajtogatott papírlap volt.

Egy Eusebio által aláírt nyugta volt.

„Kijelentem, hogy a Julián Márquez úrnak nyújtott kölcsön teljes összegét megkaptam, és minden kötelezettségemet elengedték.”

A dátum Elena apja halála előtti 3 hónapnak felelt meg.

A tartozás ki volt fizetve.

Eusebio megtartotta a váltót, és megvárta, amíg Elena egyedül marad, hogy felhasználhassa ellene.

– El akarta lopni a házamat – suttogta.

– Nem csak a házat. El akarta venni a szabadságodat, hogy feleségül kényszerítsen.

Elena a mellkasához szorította a nyugtát.

– Megmentettél.

Tamás megrázta a fejét.

–Megmentettél azon az éjszakán, amikor senki más nem engedett be. Csak egy darab papírt találtam.

–Megtaláltad az igazságot, amikor én túl féltem keresni.

Elena megölelte. Tomás egy pillanatig mozdulatlanul állt, mielőtt átkarolta volna. Nem voltak ígéretek közöttük, de mindketten megértették, hogy már nem két idegenről van szó, akiket a szállásadósság köt össze.

Vasárnap Eusebio új öltönyben tért vissza. Egy önkormányzati alkalmazott és két férfi kísérte, akik tanúknak vallották magukat.

– A leendő feleségem válaszáért jöttem.

Elena leült vele szemben.

– A válaszom: nem.

Eusebio mosolya eltűnt.

– Akkor adja át a kulcsokat.

– A tartozást kifizették.

Elena letette a nyugtát az asztalra.

Eusebio arca elkomorodott, de gyorsan visszanyerte a hangját.

– Ez hamis.

„Úgy tűnik, az aláírás az övére hasonlít” – jegyezte meg az önkormányzati alkalmazott.

– Bárki utánozhatja őt!

Tamás közeledett.

—Mr. Julian jegyzetfüzetében megtaláltuk a fizetési bizonylatot is, az összeggel, a dátummal és a két tanú nevével.

Egyikük Don Anselmo volt.

Az öregember kiment a szobából.

– Elkísértem Juliánt, amikor átadta a pénzt. Nem tudtam, hogy Eusebio megtartotta a váltót.

Eusebio ököllel az asztalra csapott.

– Nincs felhatalmazásuk vádolni engem!

– Igazad van – felelte Tomás. – Ezért készítettem elő a feljelentést csalási kísérlet, zsarolás és pénzhamisítás miatt. Már csak a bíró elé kell terjesztenem.

Eusebio megvetően nézett Tomásra.

– És ki maga? Egy hajléktalan, aki ügyvédnek adja ki magát?

– Egy férfi, aki elég sokáig tanult jogot ahhoz, hogy felismerje a szélhámost.

Eusebio felvette a váltót.

– Ebben a városban senki sem fog szembeszállni velem.

Aztán Tomás kinyitotta a panzió ajtaját.

Több tucat szomszéd várakozott kint.

Doña Jacinta kihallgatta a vitát, és rendkívüli sebességgel terjesztette a hírt. A tömegben voltak gazdák és kereskedők is, akik szintén tartoztak Eusebionak.

– Talán igaza van – mondta Thomas. – Talán senki sem mer majd szembeszállni vele.

Az összegyűlt emberekre mutatott.

– Vagy talán mindenki arra várt, hogy valaki az első legyen.

3. RÉSZ

Egy Rosa nevű nő lépett elő a tömegből.

– Eusebio azt mondja, hogy még mindig tartozom neki egy kölcsönnel, amit a férjem állítása szerint a halála előtt kifizetett.

Aztán megszólalt egy paraszt.

– Olyan kamatot számít fel, ami soha nem szerepel a papírokon.

Mások is hasonló történeteket kezdtek mesélni.

Eusebio megpróbált távozni, de a városi tisztviselő arra kérte, hogy maradjon, amíg megérkezik a bíró. Tomás küldött egy fiút, hogy érte menjen a megbeszélés előtt.

Miután a bíró áttekintette a nyugtát, a jegyzetfüzetet és Don Anselmo vallomását, elrendelte a nyomozás megindítását.

A következő hetekben kétszer beváltott váltók, számlák módosítása és csalással szerzett ingatlanok jelentek meg. Euszebio özvegyek, parasztok és írástudatlanok kihasználásával építette fel vagyonát.

A raktárat és a malmot lefoglalták, hogy visszaszerezzék a pénz egy részét. Eusebio a tárgyalás előtt elhagyta Santa Esperanzát, de a celaya-i vasútállomáson letartóztatták, egy bőröndben hamisított dokumentumokkal.

Elena megtartotta a nyugdíját.

Az első, aki gratulálni jelent meg neki, Doña Jacinta volt, egy kukoricalepényt kezében.

– Mindig is tudtam, hogy Tamás jó ember.

Elena és Tomás összenéztek.

– Természetesen, kedves barátnőm – felelte Elena –, tudtad attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentetted, hogy szerencsétlenséget hoz.

Don Anselmo hangos nevetésben tört ki a folyosóról.

„Én voltam az, aki figyelmeztetett, hogy művelt ember! De ebben a házban senki sem hallgat az öregre.”

Ezután Tomás mehetett volna tovább. Már nem tartozott sem szállással, sem étkezéssel. A panziót felújították, és Elena túl volt a veszélyen.

Azonban minden reggel új feladatot talált.

Az egyik nap azt mondta, hogy be kell állítani egy ablakot. A következőn pedig talált egy falat, amit ki lehetett festeni. Amikor már nem volt mit javítani, elkezdett dolgozni egy helyi ácsmesterrel, és pénzzel fizette ki a szobáját.

Elena úgy tett, mintha nem értené, miért van még mindig ott.

Tomás úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a lány vasárnaponként neki tartogatja a legjobb csirkefalatot.