Tavasz lett New Yorkban. A Central Park fái élénkzöldbe borultak, a levegőben a virágzó cseresznyefák illata szállt. Egy padon ültem a tó közelében. Leo az ölemben ült. Már nyolc hónapos volt. Erős, vidám, figyelmes baba, akinek a szemei egyre inkább apáméra hasonlítottak – nyugodtak és mindent megfigyelők. Apa tőlünk nem messze állt, hátratett kézzel figyelte a kacsákat. Civil ruhát viselt, de a tartása még mindig tekintélyt parancsoló volt. Visszavonult az aktív szolgálatból, hogy több időt tölthessen velünk.
Éreztem a nap melegét az arcomon. A telefonom megrezdült a táskámban. Egy munkahelyi e-mail volt; a saját alapítványom, amit a válás után hoztam létre, holnap tartotta az első nagy gáláját. Nem volt több gyomorgörcs, ha megrezzent a telefon. Nem volt több félelem, hogy vajon mit rontottam el, vagy kit sértettem meg.
Leo felnevetett, és apró, dundi kezével megfogta a hajam egy tincsét. Mosolyogva hajoltam hozzá, és belélegeztem a babaillatát. – Menjünk, Audrey – szólalt meg apa, anélkül, hogy hátranézett volna. – Kezd hűvösödni a szél. Felálltam, megigazítottam Leo kabátját, és apám mellé léptem. – Jól vagy? – kérdezte, ahogy elindultunk az ösvényen a Fifth Avenue felé. Visszanéztem a parkra, majd előre, a magasodó felhőkarcolók, a zajgó, élő város felé. A saját városom felé, amit visszakaptam. A saját életem felé. Belenéztem apám szemébe, és életemben először, minden kétség nélkül, igazat mondtam. – Igen. Tökéletesen jól vagyok.
