A herceg megérkezett, hogy véget vessen a házasságnak, és megdöbbent, amikor a bába azt mondta: „Hét hónap.”
Alejandro de Santillán úgy hordta a válási dokumentumokat a kabátjában, mintha egy töltött fegyver lenne.
Mexikóvárosból Puebla hegyeibe utazott, azzal az elszántsággal, hogy véget vessen egy házasságnak, amelyet hibának tartott. Könnyekre, vádaskodásra vagy a felesége két éven át tanúsított hideg közönyére számított.
Ehelyett azt tapasztalta, hogy az El Encinar birtok káoszba fulladt.
Az ajtók a fagyos szél ellenére is nyitva voltak. Az egyik szobalány foltos lepedőkkel a kezében átsétált a folyosón, egy másik pedig a konyha felé rohant, és azt kiabálta, hogy több meleg vízre van szükségük.
Aztán egy sikoly hallatszott az emeletről.
Alejandro felismerte a felesége hangját.
Kettesével ment fel a lépcsőn, és kinyitotta a hálószoba ajtaját.
Inés de la Vega izzadságban úszva feküdt az ágyon, haja az arcába tapadt, kezével az ágyoszlopokat markolászta. Egy ősz hajú nő a lábai közé dőlve parancsolgatott a szobalányoknak.
– Mi történik? – kérdezte Alejandro.
Az idős asszony megfordult.
– Ki a fene maga?
– Don Alejandro de Santillán, Villaseca márki. én vagyok a férje.
Inés szemei tágra nyíltak, amikor meghallotta a hangját.
Nem mutatott megkönnyebbülést.
Rettegést mutatott.
– Nem – könyörgött. – Alejandro, menj el. Kérlek, nem akarlak itt látni.
Előrelépett.
– Inés, mit tettek veled?
Az idős asszony mindkét kezével meglökte.
– Vak maga, márki? A felesége szül.
Alejandro lélegzete elállt.
– Ez lehetetlen.
A bába türelmetlenül mutatott az ágyra.
„Csak hét hónapos terhes. A baba úgy döntött, hogy korán jön, és túl sok vért veszít. Ha ott akarsz maradni és számolni a hónapokat, akkor menj el. Ha meg akarod menteni őket, vedd le a kabátodat, és tedd pontosan azt, amit mondok.”
Alejandro számolt.
Hét hónappal korábban indult Havannába, a Korona kereskedelmi képviselőjeként. Indulása előtti este Inéssel néhány órára megszűntek azok az udvarias idegenek lenni, akik két évig egy házban laktak.
Az az éjszaka más volt.
Több parasztcsalád kilakoltatásáról vitatkoztak. Inés azzal vádolta, hogy jobban törődik a könyveléssel, mint az emberekkel. Alejandro azt állította, hogy olyan ügyekben ítélkezik, amelyekhez nem ért.
Először beszéltek őszintén érzelemmel. A harag után olyan őszinteség következett, amire egyikük sem számított. A köztük lévő távolság eltűnt. Együtt töltötték az éjszakát, és hajnalban Alejandro valami olyasmit érzett, ami nagyon is reményre hasonlított.
Azonban megijedt.
Ahelyett, hogy elmondta volna neki az érzéseit, összeszedte magát, egy biccentéssel elbúcsúzott, és elindult a kikötő felé.
Hónapokig egyetlen személyes levelet sem küldött.
Amikor visszatért a fővárosba, üresen találta a rezidenciát. Inés El Encinarba távozott, egy romos birtokra, amelyet a nagyanyjától örökölt.
Nem válaszolt az üzeneteire.
Alejandro megvetésnek értelmezte a hallgatást. Meggyőződve arról, hogy Inés megbánta aznap este történteket, elrendelte egy különélési megállapodás megkötését. Bőkezű zsebpénzt biztosítana Inésnek, de megszakítana minden kapcsolatot közöttük.
Azért jött, hogy aláírást követeljen tőle.
Most már megértette, hogy nem egy szenvedélyes éjszaka elől menekül.
Éppen a gyermeküket szülte.
Inés teste újabb görcsbe rándult. A sikolyára Alejandro elfelejtette a címet, az ügyvédeket és a mellkasában őrzött papírokat.
Levette a kabátját. A bőr mappa a földre esett.
„Mit tegyek?” – kérdezte.
– Támaszd meg a vállát – utasította a bába. – Amikor elveszíti az erejét, ne engedd, hogy becsukja a szemét.
Alejandro felmászott az ágyra, és Inés mögé helyezkedett. A mellkasához ölelte. A teste égetően forró volt, de hevesen remegett.
A karjába mélyesztette az ujjait.
– Elhoztad a papírokat – zihálta. – Tudtam, hogy eljössz, hogy mindent befejezz.
– Már nem számítanak.
– Mindig törődsz a dokumentumokkal.
– Nézz rám, Inés!
Kinyitotta a szemét.
„A gyerek túl kicsi” – zokogta. „Nem fogja túlélni.”
Alejandro szokatlan félelmet érzett. Zavargásokkal, hatalmas adósságokkal és politikai fenyegetésekkel nézett szembe anélkül, hogy elvesztette volna a hidegvérét. Mégis, az összes vagyonából sem lehetett volna levegőt venni a meg nem született gyermekének.
– Mindketten élni fognak.
A bába szigorúan nézett rá.
– A természet nem engedelmeskedik a márki parancsainak.
Az idő már nem percekben mérődött. Minden egyes összehúzódással és minden egyes szakadozott lélegzettel haladt előre.
A szobalányok ágyneműt cseréltek, vizet hoztak és fenntartották a tüzet. Doña Remedios Salazar, a régió legelismertebb bábaasszonya fáradhatatlanul dolgozott.
Néhány óra múlva Inés elkezdte elveszíteni az eszméletét.
– Most nyomnod kell – figyelmeztette Remedios. – Ha nem teszed, mindkettőjüket elveszítjük.
Sándor gyengéden megrázta a feleségét.
– Inés, ébredj fel!
– Nem bírom tovább.
-Igen, megteheted.
– Hadd aludjak egy kicsit.
– Ha most alszol, lehet, hogy nem ébredsz fel.
Lehunyta a szemét.
Alejandro kétségbeesetten a kezébe fogta az arcát.
– Soha többé ne fuss el előlem!
Inés sebzetten kinyitotta a szemét.
– Azt hiszed, gyávaságból szöktem meg?
– Nem tudom. De holnap gyűlölhetsz. Kirúghatsz ebből a házból. Előbb élned kell hozzá.
A harag felgyújtott benne valamit.
Inés megragadta a karjait, levegőt vett, és összeszedte utolsó erejét.
A gyermek másodpercekkel később megszületett.
A csend ijesztőbbnek bizonyult, mint a sikolyok.
Doña Remedios egy apró csecsemőt tartott a kezében, akinek a bőre zúzódásokkal volt tele, a végtagjai pedig olyan vékonyak voltak, hogy egy rongybabára hasonlított.
