–Az igazság az, hogy félek újra szeretni valakit. Félek cserbenhagyni. Félek, hogy valaki meghal, miközben olyan dolgokat próbálok irányítani, amiket nem tudok.
Margarita lesütötte a tekintetét.
– Én is félelemben éltem. Féltem elkérni a saját leveleimet. Féltem ellenőrizni a számláimat. Féltem megszólalni, mert bármilyen szót felhasználhatnak ellenem.
Don Julián egy lépést tett felé.
„Nem akarom, hogy engem válassz, mert segítettem legyőzni Rogeliót. Nem akarom, hogy a társaságomat megkönnyebbülésnek nézd.”
– Sokkal elviselhetőbb vagy, mint a megkönnyebbülés.
Rövid, esetlen nevetést hallatott, mintha elfelejtette volna, hogyan kell csinálni.
Margarita közeledett.
– Először láttam téged abban a szobában. Azt hittem, úgy nézel rám, mintha egy másik nő szelleme lennék.
– Először én is azt hittem.
– És akkor?
Don Julián a férfi tekintetét fürkészte.
– Aztán rájöttem, hogy soha senkivel sem tévesztettelek össze. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy egy olyan nővel állok szemben, aki nem engedi, hogy mások írják meg helyette a történetét.
Margarita kinyújtotta a kezét.
– Akkor becsületesen kell elszámolnunk.
– A tiéd mindig jobb lesz.
Az eljegyzést a szezon utolsó bálján jelentették be. Ugyanaz a szoba, amely az özvegyről suttogott, ismét elcsendesedett, amikor Don Julián feléje indult a folyosón.
„Amikor először láttam, azt hittem, egy emlék visszatérésének vagyok tanúja” – mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. „Most már tudom, hogy Margarita Álvarezt láttam, egy különleges nőt, bátor és okosabb, mint az összes férfi, aki megpróbálta irányítani az életét.”
Margarita elmosolyodott.
– Elfogadom szavait, Don Julián, egy feltétellel.
-Melyik?
– A mai naptól kezdve minden ígéretet jegyezzünk fel a könyveinkben, világos összegekkel és apró betűs rész nélkül.
—Elfogadom.
Hónapokkal később összeházasodtak, nem szükségből vagy adósságból, hanem saját döntésükből.
Két évvel később Margarita már a birtok bérlőinek számláit kezelte. Soha többé nem késett egyetlen lakbér sem, és egyetlen munkást sem kényszerítettek olyan dokumentum aláírására, amelyet nem értett.
A kis számlakönyv, amit oly sokáig rejtegetett, most az asztalán hevert, egy új lámpa és egy faláda mellett.
Egy délután Don Julián elé tette a dobozt.
Margarita kinyitotta. Egy egyszerű gyűrű volt benne.
– Isabel papírjai között találtam – magyarázta. – Évekig nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem akarom neked adni emlékül a feleségemről. Egy gyűrűt akarok adni, amit magam választottam, az előttem álló nőnek.
Margarita elvette, és a fényben nézegette.
– Nem túl hivalkodó.
– Sosem voltam jó a hivalkodó dolgok kiválasztásában.
– Ezért választottalak téged.
Don Julián lehajolt és megcsókolta a kezét.
Kint a szél susogta a hacienda fáit, és nedves föld illatát hozta magával. Bent az irodában a könyvek nyitva maradtak, a számlák tiszták voltak, és senki sem vehette el többé Margarita hangját, azt a hangot, amellyel a saját életét védte.
Az a nő, akit mindenki félrevezetett, végül a tollat kezébe vette, nem egy hatalmas férfi védelme alatt álló özvegyként, hanem saját sorsának úrnőjeként.
Don Julián, aki egykor azt hitte, hogy szellemet lát, megtanulta, hogy az igazi szerelem nem egy elveszett ember lecseréléséből születik.
Akkor születik, amikor két ember felismeri egymást olyannak, amilyen, és félelem nélkül, nyitott szemmel úgy döntenek, hogy együtt indulnak el a jövő felé.
