A herceg gyermekei elűzték az összes nevelőnőt, mígnem egy nincstelen özvegy átlépte a küszöböt.
1818 őszén, amikor Guanajuato útjai sárfolyókká változtak, és a lázadás hírei gyorsabban terjedtek, mint a postakocsik, egy hintó száguldott el a Hacienda de los Encinos elől. Bent Doña Brígida Larios ült, egy zsebkendőbe temette magát, és esküdözött, hogy inkább alamizsnáért koldulna a katedrális előtt, mintsem hogy még egy éjszakát a tető alatt töltsön.
Egy második emeleti ablakból a kilencéves ikrek, Mateo és Nicolás de la Vega nézték végig az eltűnését.
„Tizenegy napig tartott” – mondta elégedetten Nicholas.
– Az előző 13 évig tartott – válaszolta Mateo –, kezdünk elveszíteni a képességeinket.
Irodájában Don Alejandro de la Vega, San Jerónimo márkija hangtalanul fogadta a hírt. Magas, 38 éves férfi volt, mindig feketében, olyan hideg nyugalommal, hogy a szolgák lesütötték a tekintetüket, amikor elhaladt mellette. Felesége, Leonor négy évvel korábbi halála óta úgy igazgatta a birtokot, mintha katonai laktanya lenne: pontos elszámolások, szigorú beosztás, és semmilyen olyan beszélgetés nem történt, amely akár csak a bánatra utalhatott volna.
Brígida volt a hatodik nevelőnő, akit a gyerekek kirúgtak. Békák voltak a mosdókagylóban, tinta a cipőkben, mézzel összeragasztott lapok, és egy ajtó, ami három órára kívülről be volt zárva.
– Keress egy másikat! – utasította Alejandro adminisztrátorát és unokatestvérét, Don Gaspar Alvaradót.
Gáspár, az udvarias mosolyú és soha nem mosolygós szemű férfi aggodalmat színlelt.
– A gyerekeket már ismerik az egész tartományban. Talán a legjobb lenne, ha bentlakásos iskolába küldenénk őket.
– A gyerekeim nem fogják elhagyni ezt a házat.
Az utolsó jelölt két nappal később érkezett meg, gyalog, esőben. Isabela Serrano volt a neve. Gyászruhája mandzsettája foltozott volt, és egy olyan könnyű bőröndöt cipelt, hogy üresnek tűnt. 27 évesen özvegyült meg. Férje ráhagyta az adósságait, egy doboz könyvet, és azt a keserű bizonyosságot, hogy a biztonság is lehet hazugság.
Alejandro felállva fogadta.
– Egyetlen nevelőnő sem maradt itt két hétnél tovább.
– Akkor a gyerekei nagyon következetesek voltak, márki.
A válasz szinte mosolyt csalt az arcára.
– Azt hiszed, irányítani tudod őket?
„Nem azért jöttem ide, hogy bárkit is uralkodni tudjak. Azok a gyerekek, akik ennyi zajt csapnak, általában valamit eltitkolnak, amit nem tudnak kifejezni.”
Alejandro gyanakodva méregette.
– Egy hónapja van. Ha nem sikerül, még aznap távozik.
Az ikrek a tanulószobában várták. Arcukban egyformák voltak, de jellemükben nem. Nicholas úgy mozgott, mint a szikra; Mateo mozdulatlan maradt, egy apró testbe zárt öregember komolyságával.
– Meddig tervezel maradni? – kérdezte Nicholas.
– Amíg meg nem tanulják az algebrát.
– Nem értünk az algebrához.
– Pontosan ezért lesz hosszú a tartózkodás.
Az első támadás délután ért: só a csokoládéban. Isabela megkóstolta, grimaszolt, és folytatta a leckét. Másnap talált egy gyíkot az asztalán. Prudence-nek nevezte el, és egy természettudományos leckét magyarázott el, miközben Nicolás elfojtott egy nevetést. Amikor a gyerekek kicserélték a könyveiket egy múlt századi latin tankönyvre, Isabela büntetésből 10 oldalt fordíttatott le velük, amiért ilyen unalmas kötetet választottak.
Nem kiabált, és nem fenyegetőzött azzal, hogy feljelenti őket. Csak figyelt.
Észrevette, hogy a lárma minden alkalommal megszűnt, amikor Alexander csizmájának kopogása megszólalt a folyosón. Az ikrek egyenesen ültek, tekintetüket az ajtóra szegezték. Nem félelem volt ez: remény. Azt is észrevette, hogy amikor valaki Leonor nevét említette, mindketten fájdalmas csendbe burkolóztak.
Egyik este Isabela meglepte őket a kék szobában lévő csukott zongora mellett.
– Anya itt szokott játszani – vallotta be Nicholas –. Énekelt nekünk, pedig apa azt mondta, hogy késő van.
– Azt mondta, hogy az ember jobban alszik, ha tudja, hogy valaki gondol rá – tette hozzá Mateo.
Isabela felemelte a fedelet. Nem volt nagy zongorista, de ismert egy régi altatódalt. Halkan játszott. Nicolás a karjára hajtotta a fejét; Mateo a közelében ült, és úgy tett, mintha a tüzet nézné. Alejandro a folyosóról hallgatózott anélkül, hogy bement volna. Négy éven át fiai hallgatását erőként értelmezte. Azon az éjszakán megértette, hogy nem gyógyultak meg: egyszerűen csak nem bíztak a felnőttekben.
Napokkal később Mateo felfedte az igazságot.
– Anyánk megígérte, hogy soha nem fog elmenni. Aztán meghalt. A többiek is elmennek.
– Ezért kényszeríted őket arra, hogy először távozzanak – mondta Isabela.
A fiú meglepetten nézett rá.
– Ha úgy döntünk, nem fognak elhagyni minket. Ki fogjuk rúgni őket.
– A fájdalom kevésbé érződik erősnek, ha azt hiszed, hogy te választottad – felelte. – De akkor is fájdalom, Mateo. És ti nem vagytok rossz emberek. Csak féltek szeretni valakit, aki esetleg cserbenhagy titeket.
Azon az éjszakán Isabela bejelentés nélkül belépett a márki irodájába.
– A gyerekeidnek nem több lóra vagy tanárra van szükségük. Rád van szükségük.
– Nem a te dolgod ítélkezni felettem.
– Nem. De kötelességem elmondani, miért okozol szenvedést mindenkinek, aki megpróbál közel kerülni hozzád. Minden ajándék, amit adsz, arra emlékeztet, hogy mindenért fizethetsz, kivéve az időd egyetlen óráját.
Alejandro sértődötten felállt. Mielőtt azonban elbúcsúzott volna, eszébe jutott a két kis fej, amelyek minden alkalommal, amikor elhaladt mellette, a folyosó felé hajoltak.
