A herceg harminc napig nem nyúlt a feleségéhez, mígnem az felfedezett egy bezárt szobát közvetlenül a sajátja mellett.

Isabela de la Vega 30 napig csak a törvény szemében volt feleség.

Soha nem feküdt egy ágyban a férjével. Soha nem kapott egyetlen simogatást sem, egyetlen lopott pillantást sem, egyetlen szeretetteljes szót sem. Csak egy hatalmas birtoka, csendes folyosói és egy férje volt, aki eltűnt, amint a nap lenyugodott a hegyek mögé.

Az emberek azt állították, hogy Don Alejandro Valdést elátkozták.

Isabela családja azt mondta, hogy kegyetlen ember volt.

De az igazságnak semmi köze nem volt semmilyen átokhoz. Ez valami sokkal emberibb és fájdalmasabb dolog volt.

A házassági anyakönyvi kivonat mindössze 2 percig tartott megszáradni.

Isabela figyelte, ahogy a fekete tintát beszívja a papír. Mellette Alejandro mereven állt, sötét dzsekiben és lovaglócsizmában.

34 éves volt, földbirtokokkal, ezüstbányákkal és Guanajuato egyik legvirágzóbb haciendájával rendelkezett. Mégis úgy nézett ki, mint aki a saját kivégzésére vár.

– Nagyon szépen nézel ki – mondta anélkül, hogy ránézett volna. – Mehetünk?

Majdnem ezek voltak az összes szavak, amiket a szertartás alatt mondott.

A házasság megállapodás alapján jött létre. Don Eusebio, Isabela apja, szerencsejáték, kölcsönök és katasztrofális üzleti vállalkozások miatt elvesztette vagyonát. Alejandrónak egyesítenie kellett nemrég meggazdagodott vezetéknevét egy régi újspanyol család presztízsével.

Kifizetné az adósságokat.

A felesége lesz.

Az út a Hacienda de los Encinos-ba három napig tartott. Isabelával szemben állva Alejandro olvasás és alvás nélkül figyelte a tájat. Bal keze időnként összezárult, mintha egy láthatatlan kardot tartana.

Isabela 25 éves volt, és már nem hitt a mesebeli hercegekben. Ugyanakkor nyughatatlan intelligenciával rendelkezett. Észrevette Alejandro szeme alatti mély sötét karikákat, a nyaka alatt eltűnő sebhelyet, és azt, ahogyan minden alkalommal reagált, amikor egy kerék kőnek ütközött.

Nem tűnt közömbös férjnek.

Úgy nézett ki, mint egy katona, aki a következő lövésre vár.

Alkonyatkor érkeztek meg. A hacienda egy hatalmas szürke kőépület volt, vaserkélyekkel és egy kápolnával a főudvar mellett. A szolgák teljes csendben üdvözölték őket.

Doña Mercedes, a házvezetőnő, felvezette Isabelát a szobájába.

„Velem vacsorázol?” – kérdezte Alejandrót.

Megállt a lépcsőnél.

– Jobban szeretek egyedül vacsorázni.

– Később eljön a szobámba?

A férfi válla megfeszült.

– Nem. Nyugodj meg, Isabela.

Az első éjszaka éjfélig várt. Az ajtó, amely a hálószobát a fülkével kötötte össze, zárva maradt.

Ugyanez történt a második éjszaka is.

A harmadik is.

Az első hét végére nyugtalanító rutin alakult ki. Egy szokatlanul hosszú asztalnál reggeliztek együtt. Alejandro megkérdezte, hogy forró-e a forró csokoládé, vagy hogy Isabelának szüksége van-e valamire a faluból. Utána végigsétált a földeken, átnézte a számlákat, és személyesen meghallgatta munkásai kéréseit.

Isabela rájött, hogy a férfi tisztességes munkaadó. Elengedte az adósságokat egy aszály után, épített egy kis iskolát, és gyógyszert fizetett a munkások családjainak.

De ahogy leszállt az este, megváltozott.

Amikor a kápolna harangjai hetet ütöttek, elsápadt. Úgy bámulta az ablakokat, mintha a sötétség valami kísértésre alkalmas dologgal teli volna.

8-kor kelt volna.

– Van befejezetlen ügyem.

Átsétált a könyvtáron, belépt az északi folyosón, és csak másnap reggel jelent meg újra.

Soha nem érintette Isabelát. Még csak össze sem súrolták az ujjaikat, amikor Isabela átnyújtott neki egy csészét.

Nem egy olyan férfi megvetése volt ez, aki elutasítja a feleségét. Hanem annak a kiszámított távolságtartása, aki megpróbálja megvédeni a feleségét önmagától.

A 15. napon a kíváncsiság győzedelmeskedett a türelmen.

Isabela alaposan szemügyre vette a házat. Megtudta, melyik padlódeszka nyikorog, és mikor váltanak műszakot a szolgák. Felfedezte, hogy Sándor hivatalos szobáit soha nem használták.

Gáspárt, az inasot is észrevette.

A férfi minden délután megjelent tiszta vízzel, kötszerekkel és egy bőrtáskával a kezében. Hajnalban foltos ruhákkal tért vissza, de senki sem kérdezett semmit.

„Hol alszik a férjem?” – kérdezte Isabela Doña Mercedestől.

– A szobájában, asszonyom.

– Hetek óta érintetlenek a lepedőik.

A házvezetőnő lesütötte a tekintetét.

–Don Alejandronak különleges szokásai vannak.

– A hazugság is szokás, Doña Mercedes, de ettől még nem kevésbé hazugság.

20-án Isabela megtalálta az északi folyosót. A végén egy vastag, vassal megerősített ajtó volt. Belül nem volt rajta zár, csak kívülről egy retesz.

Amint közel ért, egy csattanást hallott.

Aztán egy másik.

Valami nehéz dolgot húztak át a másik oldalra.

Gáspár megjelent egy vödör vízzel.

– Nem kellene itt lennie, asszonyom.

– Mi van abban a szobában?

—Régi bútorok.

Isabela a vízre, a kötésekre és a szolga szemében tükröződő félelemre nézett.

– Senki sem hoz tiszta vizet egy bútorokkal teli szobába.

Gáspár nem válaszolt.

Attól a naptól kezdve Isabela felhagyott azzal, hogy minden rendben van. Észrevette a sérüléseket, amiket Alejandro megpróbált eltitkolni. Először egy kötél okozta égési sérülés volt a csuklója körül. Aztán felhasadt ajakkal jelent meg.

„Elütött a lovam” – magyarázta.

– Láttam, hogyan lovagol. A lova szelídebb, mint egy öreg kutya.

Alejandro hallgatott.

28-án este, amikor felkelt az asztaltól, Isabela elállta az útját.

– Beteg.

— Teljesen jól vagyok.

– Sebek vannak a kezén, alig eszik, és minden reggel úgy néz ki, mintha egy egész sereg ellen harcolt volna.