Az egyik nemes hölgy előlépett.
„De honnan tudhatná a keret?”
A herceg egy apró fémlapra mutatott, amely a talapzat közelében volt elrejtve.
„A kísérő irányítja a mechanizmust. Csak akkor szélesíti ki a keretet, ha egy nő türelmet, bátorságot és méltóságot mutat nyomás alatt.”
A királyi kísérő meghajolt.
„Három éven át” – folytatta a herceg – „egyetlen jelölt sem teljesítette teljesen a vizsgát.”
A fiatal nő arca elvörösödött.
– De én nem vagyok hercegnő – mondta. – Az apám pék. Nincs királyi neveltetésem, nincs vagyonom, és nincs befolyásos családom.
A herceg arca komolyra vált.
„Nem kértem befolyásos családot.”
Közelebb lépett.
„Egy olyan nőt kértem, akiben megbízhatok, és mellettem állhatok, amikor az egész királyság figyel.”
A király lassan felkelt trónjáról.
Egy pillanatra a fiatal nő ijedtnek tűnt.
Aztán a király a fiára nézett, és halkan bólintott.
„Mi a neved?” – kérdezte a herceg.
– Klára – felelte a lány.
– Clara – ismételte meg –, maradnál a palotában, mint megtisztelt vendégem, hogy megtudjam, ki is vagy valójában?
A szoba teljesen elcsendesedett.
Clara a nőkre pillantott, akik gúnyolták őt.
Most egyikük sem mosolygott.
Aztán visszanézett a hercegre.
„Maradok” – mondta –, „de csak akkor, ha soha nem várják el tőlem, hogy valaki mássá váljak csak azért, hogy ennek az udvarnak a kedvében járjak.”
A herceg elmosolyodott.
– Ez – felelte – az első feltétel, amit reméltem, hogy kitűz.
Hónapokkal később Clara mégsem lett királynő, mert befért egy fakeretbe.
Azért lett királynő, mert amikor az egész terem megpróbálta kicsinek éreztetni vele a helyzetet, nem volt hajlandó elveszíteni a méltóságát.
A titokzatos keret pedig generációkon át a trónteremben maradt – nem egy nő testének mértékeként, hanem emlékeztetőül arra, hogy az igazi nemességet kívülről nem lehet látni.
