De Dr. Varela észrevette a változást.

Egyik reggel Christopher kíséretében érkezett meg. Miután megvizsgálta Adriant, elvette az üveget.

– Túl feszültek az idegei. Megduplázom az adagot.

– Nem – mondta Beatriz.

A szoba elcsendesedett.

– Egy ápolónő nem mond ellent egy orvosnak – felelte Varela.

– Akkor magyarázd el, mit tartalmaz az ital.

– Ez egy privát formula.

–Egy olyan formula, ami lelassítja a pulzusát, megnehezíti a légzését, és éppen akkor tűnik el, amikor reagálni kezd.

Kristóf közelebb lépett hozzá.

– Kirúgták.

Doña Leonor a padlóra csapott a botjával.

– Nem az.

– Néni, én igazgatom ezt a házat.

– Túléltem két férjet, három forradalmat és egy járványt. Nem félek egy uborkás mellényes unokaöccstől.

Adrian ajkai megmozdultak.

Kristóf elsápadt.

Beatriz letette elé a betűkből készült vásznat.

Adriannek több percbe telt. Izzadság áztatta a homlokát, de sikerült megszólalnia:

“HAZUG”.

– Ez egy tükörkép – dadogta Varela. – Az a nő gondolatokat ültet a beteg ember elméjébe.

Adrian ismét megmozdította a kezét.

„Bízom Beatrixban.”

Doña Leonor elrendelte az orvos kiutasítását, és követelte a gyógyszeres szekrény kulcsait.

Három nappal később megérkezett a fővárosból Dr. Samuel Figueroa, egy független orvos, akit a család régi barátai ajánlottak.

Elemezte az italt, és megerősítette, hogy elegendő narkotikus és nyugtató hatású ásványi anyagot tartalmaz ahhoz, hogy egy egészséges férfi legyengüljön és zavart maradjon.

„Évekig adagolva” – magyarázta –, „ez a keverék megakadályozhatott a beszédben, még akkor is, ha eszméletemnél voltam.”

Doña Leonor az unokaöccsére nézett.

– Fel tudsz épülni?

Adrian felemelte az ujját.

Igen.

Fájdalmas volt az utazás.

Minden egyes szó kiejtése hatalmas erőfeszítést igényelt. A teste fél életét börtönben töltötte.

Az első szó, amit hangosan kimondott, ez volt:

-Horkolás.

Beatriz felháborodottan nézett rá.

– Heteket vártam, hogy halljam a hangját, és úgy döntött, hogy úgy használja.

Doña Leonor sírva nevetett.

Adrián apránként kérdéseket kezdett feltenni.

Miért zárták be az északi malmot?

Miért fizettek a parasztok magasabb bérleti díjat?

Hol voltak az anyja ékszerei?

Miért nem látogatta meg soha többé a húga?

Doña Leonor képtelen volt ránézni.

– A húgod évekig írt. Cristóbal azt mondta, hogy a levelei felzaklattak téged, és bontatlanul küldte vissza őket. Hat évvel ezelőtt halt meg Veracruzban.

Adrian lehunyta a szemét.

Húsz éven át hallott hangokat, lépteket és ajtókat, de nem tudott elbúcsúzni attól a személytől, akivel megosztotta gyermekkorát.

Vakon kereste Beatriz kezét.

Átadta neki.

Azon a napon túl Adrián már nem csak a gyógyulásra gondolt. Tudni akarta, mi történt La Esperanzában, amíg ő mozdulatlanul maradt.

Elkérte a számviteli könyveket, és összegyűjtötte a birtok munkásait.

Két botra támaszkodva érkezett a csarnokba. Minden lépéstől remegett.

– Nem kellene itt lennem – mormolta Beatriz.

– Látniuk kell engem.

– Holnap élve kell neki, ma este nem díszként.

– Nem vagyok díszes alkat.

– Akkor ülj le, mielőtt beleesel a vakondba.

A munkások csendben maradtak, amikor Adrian felállt eléjük.

„Elvették tőlem a testemet” – mondta nehezen. „De ezt a birtokot is elvették tőled. Nem tudtam a visszaélésekről. Ez nem szünteti meg a kárt. Hozd ide a panaszaidat. Ébren vagyok, és meghallgatlak.”

Egy Jácinta nevű özvegyasszony szólalt meg először.

—A tetőm öt éve romos. Don Cristóbal kétszer is felszámolt nekem a javítás költségeit.

Aztán megszólalt a malomvezető. Utána egy öszvérhajcsár, akinek eltűnt a bére.

Néhány órán belül tucatnyi szabálytalanságra derült fény.

Christopher megértette, hogy nemcsak a birtok feletti uralmat veszíti el, hanem a szabadságát is.

Petíciót nyújtott be a bíróhoz. Azt állította, hogy Beatriz és Doña Leonor manipulálnak egy cselekvőképtelen férfit, hogy megszerezzék a vagyonát.

A meghallgatást a La Esperanza könyvtárában tartották.

Christopher két felbérelt orvost és egy halom dokumentumot hozott. Adrian egy széken ült, sovány, de egyenes volt. Beatriz mögötte maradt.

– Az unokatestvérem ismételgeti a fejében felmerült gondolatokat – jelentette ki Christopher. – Az a szegény dajka a vagyonára pályázik.

A bíró Beatrizre mutatott.

– Don Adrián, tudja, ki ez a nő?

– Beatriz Pineda – felelte lassan –. Dajka, zsarnok… és úgy horkol, mint egy olaj nélküli szekér.

A könyvtár kitört a nevetésből.

„Úgy tűnik, az azonosítás helyes” – mondta a bíró.

Aztán Adrian elkérte a könyvelési könyveket.

Bizonyította, hogy Cristóbal a malmot az igazgatója testvérének cégének adta el. Bemutatta a nem létező javításokról szóló számlákat és egy bizonylatot, amely igazolta, hogy a családi ékszereket zálogba adták.

Végül a bíróra nézett.

– Csendben voltam. Nem voltam hiányzó. Hallottam, hogy beszélgetnek az ágyam mellett. Cristóbal azt mondta, könnyebb lenne, ha meghalnék. Varela így válaszolt: „Még nem. Először szükségünk van az aláírásodra.”

Christopher arca teljesen elsápadt.

Beatriz elmagyarázta, hogy az első nevetés estéjén vizet használt a gyógyszer helyett. Dr. Figueroa bemutatta az elemzését. Doña Leonor átadta az elfogott leveleket, a család ügyvédje pedig több értékesítési nyugtán hamisított aláírást mutatott fel.

Sötétedés előtt Cristóbalt és Varelát letartóztatták.

A tárgyaláson kiderült, hogy az orvos 15 évvel korábban fedezte fel az eszmélet jeleit. Adriánon ahelyett, hogy segített volna, pénzt fogadott el az adag emeléséért.

Mindkettőjüket csalásért, hamisításért és jogellenes szabadságvesztésért ítélték el.