Don Eusebio előhúzott egy pult alatt elrejtett dobozt. Benne Julián egy nyilatkozata volt. A dokumentum azzal vádolta Octavio de Alcázar márkit, Leonor apját, hogy mérget vásárolt a hercegné elpusztítására, aki ellenezte fia házasságát ezzel a családdal.

„Julian megkért, hogy tartsam meg ezt, ha nem térek vissza” – magyarázta Eusebio. „Féltem. A márki megfenyegette a gyerekeimet. Tíz éven át győzködtem magam, hogy a hallgatás életben tartja őket.”

Inés a mellkasához szorította a dokumentumot. Az apja egy fiatal nemesember védelmezése közben halt meg, akit még csak nem is ismert.

Alejandro szégyenkezve lesütötte a tekintetét.

„A családom földdel, őrséggel és hatalommal rendelkezett. Mégis apád fizetett az áráért, hogy megvédjen minket.”

– Akkor ne hagyd, hogy az áldozatod hiábavaló legyen.

A kikötőt az érvényes lajstrommal és a régi nyilatkozattal hagyták el. Amint elérték az erdős utat, két lovas bukkant fel a hintó mögött. Az egyik az Alcázar család színeit viselte a köpenye alatt.

„Feküdj le!” – kiáltotta Alejandro.

Az első lövés szétlőtt egy lámpát. Jacinto megrántotta a gyeplőt, és a lovak egy keskeny ösvényen végigrohantak. Inés egy padlódeszka alá rejtette a bizonyítékot, míg Alejandro apja pisztolyával feltartóztatta az egyik üldözőt.

A hintó elmenekült, de az erdő közepén eltört egy kerék. Egy régi vadászházba kellett menedéket keresniük.

A tűz mellett Alejandro és Inés több másolatot készítettek mindegyik dokumentumról.

„Van még valami, amit be kell vallanom” – mondta. „San Jerónimóban kezdtem dolgozni, hogy kivizsgáljam apám halálát. Eleinte minden mosolyom és minden kimondott szavam egy keresés része volt.”

Sándor érezte a kinyilatkoztatás csapását, de nem megtévesztést látott a szemében, hanem fájdalmat.

– És akkor?

– Aztán találkoztam a cím mögött álló férfival. Rájöttem, hogy te sem tudod az igazságot.

Alejandro megfogta a kötelek által megsebesített kezeit.

– Azt tanították nekem, hogy a népem védelme rendeletek aláírását és alamizsnaosztást jelent. Te megmutattad nekem, hogy ez azt is jelenti, hogy meghallgatom azokat, akiket senki sem tart méltónak a megszólalásra.

Egy pillanatra eltűnt a különbség a herceg és a szobalány között. Csak ketten maradtak, egyedül, szembenézve az igazsággal, amely elpusztíthatja őket.

Hajnal előtt visszatértek San Jerónimóba. Agnes titokban visszament a toronyba, míg Sándor úgy tett, mintha az esküvői előkészületekkel lenne elfoglalva.

Leonor begyakorolt ​​gyengédséggel üdvözölte.

– Aggódónak tűnsz.

– Csak a jövőnkön gondolkodom.

– Holnap után semmi sem választhat majd el minket egymástól.

Sándor megértette ezeknek a szavaknak a valódi jelentését. A házassági szerződés kikötötte, hogy ha utód nélkül hal meg, felesége kezeli a hagyatékát és minden vagyonát.

Azon az éjszakán Basilio Rivas, az Alcázar család intézője lóháton kilovagolt a postára. Don Tomás, Alejandro idős kabinetfőnöke, segített Inésnek kimenekülni a toronyból egy ablakon keresztül.

A keleti kapunál várakozott. Amikor Basil lelassított, hogy átkeljen a keskeny átjárón, Agnes egy kötelet dobott a ló elé. Az állat megijedt, és a felügyelő elesett. A táskája a bokrokba gurult.

Inés elvette és az árnyékba menekült.

Bent egy Eleonóra által aláírt levelet talált. A levélben arra utasították, hogy vesztegesse meg a borászt, öntsön mérget az esküvői pohárba, és a „tolvaj lányt” hibáztassa Sándor halálakor.

Ez már nem gyanú volt. Írásos vallomás.

Az esküvő reggelén a székesegyház megtelt nemesekkel, kereskedőkkel és méltóságokkal. Eleonóra gyöngyökkel díszítve jelent meg apja karján. Úgy nézett ki, mint egy királynő, aki hamarosan átveszi a koronáját.

Senki sem ismerte fel Inést egy sekrestyéssegéd ruhája és fátyla alatt. Don Tomás szerezte meg a ruhákat és elterelte az őrök figyelmét.

A sekrestye előtermében Inés megtalálta az ezüst kelyhet, ami a pohárköszöntőhöz volt előkészítve. A bornak enyhén kesernyés illata volt. Áttöltötte egy kulacsba, és tiszta borral pótolta.

Amikor az érsek elkezdte a fogadalmakat, Sándor Ágnesre nézett. A nő egy apró bólintással válaszolt.

A pohár biztonságban volt.

– Elfogadja Doña Leonor de Alcázart törvényes feleségének? – kérdezte az érsek.

– Nem – felelte Alejandro.

Mormogás futott végig a katedrálison.

Leonor elvesztette a színét.

– Mit mondasz?

– Hogy nem teszek esküt Istenre, miközben a menyasszonyom meggyilkolását tervezi.

Octavio márki felállt.

– Ez őrület!

Alejandro megmutatta a megrendelést, az elfogott levelet és Julián Salgado nyilatkozatát.

Leonor Inésre mutatott, aki épp akkor vette le a fátylát.

„Az a nő egy tolvaj! Mindent meghamisított, mert át akarja venni a helyemet.”

Aztán kinyíltak a székesegyház kapui. Don Eusebio lépett be egy királyi írnok és több katona kíséretében. Az üldöztetés után elhatározta, hogy soha többé nem marad hallgatva.

„Eladtam a festéket az Alcázar család szolgájának” – jelentette ki. „Felismerem Julián Salgado aláírását is. Az az ember azért halt meg, mert megpróbálta feljelenteni a család első bűncselekményét.”

A márki megpróbált elmenekülni, de a katonák elállták az útját.

Leonor még mindig az utolsó védekezésébe kapaszkodott.

– Nincs bizonyíték arra, hogy méreg lett volna ebben a szertartásban.

Alejandro felemelte a kupát, amelyben Inés által odahelyezett tiszta bor volt, és odanyújtotta neki.

–Akkor igyál. Ha az egész hazugság, igyál ezek előtt a tanúk előtt.

Leonor a csészére meredt. Remegni kezdett a keze.

– Nem fogok részt venni ebben a megaláztatásban.