– Nem kell fellebbentened a fátylat.

–Akkor Valverde veszíteni fog.

– Inkább elveszítem a földet, mint hogy elpusztítsam a megőrzése érdekében.

Jacinta megértette, hogy ez a férfi hajlandó 300 évnyi történelmet feláldozni érte.

Mély lélegzetet vett.

—Quitelo.

Arturo lassan kihúzta a gombostűket. Nem tépte el az anyagot. Olyan óvatosan emelte fel, mint aki valami szent dolgot fedez fel.

Több száz gyertya fénye hullott Jacinta sebhelyeire.

Valaki elfojtott egy sikolyt. Több hölgy is felemelte a legyezőjét. A férfiak előrehajoltak, hogy jobban lássák.

Jacinta lehunyta a szemét, várva a gúnyolódást.

Aztán Arturo kezét érezte sérült arcán.

Undor, együttérzés és elfordítás nélkül simogatta a legmélyebb sebhelyet.

– Nyisd ki a szemed – suttogta.

Jácinta engedelmeskedett.

– Nézd meg őket. Nekik kellene szégyellniük magukat, nem neked.

Arturo a tömeg felé fordult.

– A feleségem, Doña Jacinta Salvatierra de Mendoza, Valverde márkinője. Szeretné valaki közelebb jönni, hogy alaposabban megnézze?

Senki sem válaszolt.

A magabiztosság, amellyel Arturo átölelte, megváltoztatta a hegek jelentését. Már nem rejtegetendő torzulásnak tűntek, hanem annak bizonyítékának, hogy Jacinta túlélte a tüzet, amelyben meghalt az anyja.

Sok szem a földre szegeződött.

Arturo Don Gasparra nézett.

– Írd alá az okiratot.

A Korona képviselője rájött, hogy a színjátéka visszaütött. Ha visszautasítja, mindenki kegyetlen emberként fog feltűnni benne, aki a törvényt arra használja fel, hogy megalázzon egy sebzett nőt.

Fogta a tollat, és aláírta.

Arturo feltekerte a dokumentumot, és a karját nyújtotta Jacintának.

Nem takarta el magát újra.

Átmentek a termen, miközben a vendégek félreálltak, hogy elengedjék őket. A lába még mindig vontatott volt, de a hang már nem egy legyőzött nő hangjára hasonlított. Úgy hangzott, mint egy győzedelmes menet ritmusa.

A hintóban Jácinta remegni kezdett.

Arturo leült mellé, és megfogta a kezét.

– Soha nem tette vissza a fátylát.

– Már nem bírtam. Hirtelen túl nehéz lett.

-JÓ.

Végigfuttatta ujjait az állán lévő sebhelyen.

„Csak bőr. A csomagolás, ami megvédte, miközben átment a tűzön. Nem szeretem a csomagolást. Szeretem azt a nőt, aki túlélte.”

Jácinta könnyes szemmel nézett rá.

– Azt mondta, hogy szeret engem?

Arturo most először keserűség nélkül mosolygott.

– Úgy tűnik, igen.

Valverdébe visszatérve Doña Matilde a hallban várta őket. Tekintete Jacinta fedetlen arcán időzött.

Nem sikított, és nem is nézett félre.

„Ég a tűz a könyvtárban, márkinő. Készítettem egy meleg borogatást is a lábadra.”

– Köszönöm, Matilde asszony.

A könyvtárban Arturo otthagyta az írást az asztalon.

—Valverde biztonságban van.

– Büszke lesz a családod.

—A családunk.

Arturo letérdelt elé, és a kezébe vette a fájó lábát. Masszírozni kezdte a hidegtől elmerevedett izmokat.

– Nem kellene ezt tennie – mormolta Jacinta. – Ő egy márki.

– Ma este csak egy férj vagyok, aki gondoskodik a feleségéről.

Jacinta a lány arcára tette a kezét.

– Soha többé nem fogom viselni a fátylat.

– Soha többé nem lesz rá szükséged.

Először a sebhelyes arcán csókolta meg, majd ajka ferde sarkán, végül pedig a száján.

A következő években Valverde visszanyerte pompáját. Jacinta a haciendát a régió egyik legjobban igazgatott birtokává alakította. Arturo felújította a parasztok lakáskörülményeit, és iskolát nyitott gyermekeik számára.

Két lányuk és egy fiuk született, de Arturo soha nem engedte meg senkinek, hogy megtanítsa a gyerekeit szégyellni anyjuk sebhelyeit.

Beatriz egy idő múlva meglátogatta Valverdét. A gróf fiával kötött házassága hideg és nyomorúságos volt. Amikor meglátta Jacintát, amint fedetlenül sétál a kertben, tiszteletteljesen üdvözlő munkások között, sírva fakadt.

– Azt hittem, apa elítél téged.

– Én is hittem benne.

– És végül jobb életet találtál, mint az enyém.

Jácinta megfogta a húga kezét.

„Nem a cím mentett meg. Az, hogy találtam valakit, akinek nem kellett tökéletesnek látnia engem, hogy egyenrangúként kezeljen.”

Ahogy leszállt az este, Arturo megjelent kisfiával a kezében. A gyermek Jacinta felé nyúlt, és félelem nélkül megcsókolta arcának legsérültebb részét.

Ránézett a házra, amelynek újjáépítésében segített, a zöld mezőkre és a férfira, aki a szökőkútnál várta.

A társadalom 10 éven át próbálta élve eltemetni egy fekete fátyol alatt.

De a tűz nem tette tönkre a szépségét.

Csupán egy olyan igazságot tárt fel, amelyet a világ túl sokáig értett meg: vannak, akik nem azért ragyognak, mert sértetlenül megúszták a lángokat, hanem azért, mert megtanultak közöttük járni, és a saját fényüket hordozva jöttek ki.