„A gépek növelhetik a termelést” – ismerte el. „De ha azoknak, akik elveszítik az állásukat, nincs más módjuk az ennivalóra, akkor egyesek haszna mások szerencsétlenségévé válik.”

– Bezárnád a gyárakat?

– Azzal kezdeném, hogy meghallgatom azokat, akik bent dolgoznak.

Alejandro néhány másodpercig hallgatott.

– Ez ritkán jelenik meg a kapott jelentésekben.

– Talán meg kellene változtatnom, hogy ki írja őket.

A riói herceg.

A vendégek már azt sem tudták, hová nézzenek.

Beatriz olyan erősen szorította a szalvétát, hogy elsápadtak az ujjpercei.

– Lucíának vissza kell térnie a kötelességéhez – vágott közbe.

Alejandro felé fordult.

– Meghívtad vacsorára, anya. Hadd fejezze be.

Aztán megkérdezte a fiatal nőt:

– Hol tanultál?

– Az apámmal. Esteban Mendozával.

A herceg abbahagyta a mosolygást.

– A római gyűlésekről szóló tanulmány szerzője?

Lúcia bólintott.

– Még mindig megvan egy példányom tele jegyzetekkel – mondta. – Az apja megváltoztatta a történelemolvasási szokásaimat.

Lesütötte a tekintetét.

A halála óta senki sem mondott ehhez hasonlót.

– Örömmel tudta volna meg.

– Meghalt?

–Börtönben volt. Olyan pénzzel tartozott, amit nem tudott visszafizetni.

Az ezt követő csend már egyáltalán nem volt vicces.

Lucia lassan lélegzett.

–Néha azt gondolom, hogy tovább éltem volna, ha annyit tudok kérni, mint amennyit tanítani.

Alejandro az anyjára nézett. Aztán végigpásztázta tekintetével az asztalt.

Néhányak arcán szégyen látszott.

Másokban csak bosszúság volt, mert vége volt a mókának.

Miután elvitték a tányérokat, Alejandro felállt.

– Szeretne egyet sétálni a kertben, Miss Mendoza?

Beatriz is felkelt.

– Alejandro, ő egy szobalány.

Kinyújtott kézzel tartotta a kezét.

– És ma este ő a vendégünk.

Lúcia egyetértett.

A szakácsnő a folyosóról figyelte, ahogy elhaladnak mellettük, és a mellkasára tette a kezét.

A kertben a friss levegő enyhítette Lucia arcán az égő érzést.

Alejandro lelassított, hogy hozzászokjon a kényelmetlen szoknyákhoz.

– Ami történt, megbocsáthatatlan.

– Az anyja remélte, hogy valami butaságot fog mondani.

– Ez nem jogosította fel őt a kiállítására.

Lucia megállt a rózsabokrok mellett.

–Holnap felháborodhatsz, és folytathatod a dolgod. Vissza kell mennem a konyhába.

Alejandro védekezés nélkül elfogadta a megjegyzést.

—Igazad van.

Ez a beismerés meglepte a lányt.

– Szeretnék felajánlani neked egy másik munkát – folytatta. – A könyvtáramnak katalógusra van szüksége. Francia nyelvű levelek és kéziratok vannak benne, amelyeket senki sem rendszerezett.

Lucia tanulmányozta.

– Munka vagy egy elegáns módja a sajnálatnak?

– Egy munka. Megvizsgálhatod a munkát, és eldöntheted, mennyit ér.

A kivilágított ablakokra nézett.

– Nem akarok ma este csak egy futó kaland lenni.

– Akkor ne ma este döntsünk.

Alejandro óvatosan lehúzott egy száraz levelet, ami beakadt a kormánykerékbe.

A gesztus olyan egyszerű volt, hogy Lucía váratlan gyengédséget érzett.

„Holnap 10-kor” – javasolta. „A könyvtárban.”

– Holnap – erősítette meg.

Egyikük sem vette észre a szobalányt, aki egy oldalsó ajtóból figyelte őket.

Hajnal előtt Lucia arra ébredt, hogy valaki rázogatja.

Két őr állt a priccs mellett.

– Öltözz fel! Gyere velünk!

Doña Rosa megjelent egy köntössel a kezében.

—Mi történik?

– Egy rablás.

Lucia úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

Bevitték a kis szobába, ahol Beatriz várta Don Alonso Ferrerrel, a bíróval és néhány vendéggel.

Egy nyitott tok hevert az asztalon.

Belül a Pembroke zafír csillogott.

– A köpenyedben találták – mondta a hercegné.

Lucia értetlenül nézett az ékszerre.

– Soha ezelőtt nem láttam őt.

– Miután leültél az asztalunkhoz, úgy döntöttél, hogy viszel magaddal egy szuvenírt.

A bíró csendet kért.

– Felismered ezt a réteget?

Egy őr megmutatta a gyapjúruhát.

– Az enyém. De az a tok nem…

Elcsuklott a hangja.

Apja bebörtönzésének emléke teljes egészében visszatért hozzá: a szag, a rácsok, a túl vékony kéz, amely búcsút intett neki.

– Kérlek – suttogta. – Nem vittem el.

Beatriz az ajtóra mutatott.

– Vidd el, mielőtt a fiamnak újabb megaláztatást kell elszenvednie.

– A fiam már itt van.

Sándor a küszöbön maradt.

Doña Rosa elment megkeresni.

Bejött, megkérte őket, hogy engedjék szabadon Luciát, és közelebb hozott egy széket.

-Leül.

Alig tudta behajlítani a térdét.

– Nem loptam el semmit.

– Halljuk, mi történt – felelte.

Beatriz hálátlanságról kezdett beszélni.

Alejandro félbeszakította.

– Mikor láttad utoljára az ékszert?

— Vacsora előtt.

– A pipereszekrényedben?

-Természetesen.

A herceg a bíróra nézett.

– Szeretném, ha ezt ellenőriznénk.

Lucia nehezen lélegzett. Tekintete a köpenyre szegeződött.

Valami nem stimmelt.

– A zseb – mondta.

Senki sem hallotta őt.

Kényszerítette magát, hogy felemelje a hangját.

– Melyik zsebben találták?

Az őr jobbra mutatott.

Lucia kinyújtotta a kezét.

„Tegnap óta ki van varrva. Délután akartam megjavítani.”

Bedugta az ujjait a nyitott alján keresztül, és kihúzta őket.

A láda kicsi és nehéz volt. Leesett volna.

Beatriz arca megkeményedett.

– Sikerült eltörnie, miközben elrejtette.

„Vagy beakadhatott a bélésbe” – jegyezte meg a bíró.

Lucia bólintott, még mindig remegve.

– Igen. Ez nem bizonyítja, hogy ki tette oda. De szeretném, ha feljegyeznéd.

Alejandro újonnan talált figyelemmel nézett rá.

Még rémülten sem volt hajlandó bizonyítéknak nevezni azt, ami nem volt az.