A bíró behozatta a köpenyt, és megkérte az őrt, hogy pontosan írja le a leletet.

– Egy zsebkendőbe volt csavarva – ismerte el a férfi.

„Hol van az a zsebkendő?” – kérdezte Alejandro.

Nála hagyták a regisztrált ruhákat.

Doña Rosa egy másik szolgával a keresésére indult.

Egy négyzet alakú batiszt anyaggal tért vissza.

Az egyik sarokban Beatriz monogramja volt hímezve.

– A lány azt is ellopta – mondta azonnal a hercegné.

Alejandro nem válaszolt. Küldött anyja személyes szobalányáért, Teresáért.

Amikor belépett, Lucia felismerte az arcán a sajátjához hasonló félelmet.

A bíró elkezdte faggatni.

Teresa ragaszkodott hozzá, hogy semmit sem látott.

Aztán megjelent a komornyik, aki Sándor utasítására ellenőrizte az öltözőt.

– A fülke sértetlen, uram.

– A kulcs – kérte a herceg.

Teresa Beatrizre nézett.

Csak egy pillanat volt, de mindenki látta.

A hercegné elővette a kulcsot a derekára erősített kis táskából.

– Nem hagytam el az oldalát.

A bíró letette a tollát.

– Akkor tudnunk kell, hogyan került elő az ékszer.

Beatriz kinyitotta a száját.

Nem talált választ.

Lucía figyelte, ahogy Teresa a kezét tördeli.

– Az apám börtönben halt meg – mondta gyengéden. – Ha tudsz bármit is, ne hagyd, hogy oda vigyenek hallgatásért.

A leány sírni kezdett.

Beatriz felkelt.

– Ne szólj egy szót sem!

Ez a parancs végül megtörte.

– Odatettem az ügyet.

A szoba mozdulatlan volt.

Terézia zokogás közben bevallotta: a hercegné elővette a zafírt, zsebkendőbe csavarta, és megparancsolta neki, hogy rejtse el. A fenyegetés az volt, hogy gondolkodás nélkül kirúgják, és betegeskedő édesanyját is kilakoltatják a telken található házból.

Lucia eltakarta az arcát.

Alejandro mozdulatlan maradt.

Amikor megszólalt, hangja alig emelkedett suttogás fölé.

– Tudtad, mi történhet vele.

Beatriz támogatásért pillantott a vendégekre.

Senki sem mozdult.

– Azért tettem, hogy megvédjem a családunk nevét.

– Ezt a vezetéknevet arra használtad, hogy elpusztíts egy ártatlan embert.

A bíró felvette a vallomásokat, és felfüggesztett minden intézkedést Lucía ellen. A hamis vádat dokumentálni fogják.

Sándor kérte, hogy anyja mondjon le a ház kezeléséről, és költözzön a bathi lakhelyére.

Nem történt könnyes békülés, sem bocsánatkérés, hogy helyrehozza a történteket.

Beatriz anélkül ment ki a szobából, hogy Lucíára nézett volna.

Amikor végre kettesben maradtak, újra remegni kezdett.

Alejandro letérdelt a széke mellé, hogy egy szinten legyen vele.

–Vége van.

Lucia lassan megrázta a fejét.

– Még nem érzem.

Megértette.

Nem próbálta meg engedély nélkül megölelni.

Ott maradt, amíg a nő ki nem nyújtotta a kezét.

Lucia hetekig csukott ajtónál aludt, és minden lépésre riadtan ébredt fel.

Elfogadta a könyvtári állást, de inkább Doña Rosával lakott egy kis házban a birtokon.

Alejandro tiszteletben tartotta a döntést.

Könyvek között látogatta meg, fordításokról beszélgettek, és néha nyitott ablaknál ebédeltek.

Nem mindig értettek egyet.

Lucía rájött, hogy türelmetlen tud lenni, és túlságosan magabiztos tud lenni a saját megoldásaiban.

Alejandro rájött, hogy elfelejtett enni, amikor egy érdekes kéziratra bukkant, és hogy a száját befogva nevetett, mintha még mindig engedélyre lenne szüksége.

Egyik délután átnyújtott neki egy csomagot.

Benne volt az apja példánya a könyvből, tele egy sokkal fiatalabb Alexander jegyzeteivel.

Lucia végigfuttatta az ujjait a nyomtatott néven.

– Azt hittem, rajtam kívül semmi sem maradt belőle.

– Ez maradt meg – mondta Alejandro –. És elég sok minden azokban közülünk, akik olvastuk.

Titkolózás nélkül sírt.

Az első csók hónapokkal később érkezett, ugyanazon rózsabokor mellett, ahol a lakoma estéjén beszélgettek.

A házassági ajánlat kicsit tovább tartott.

– Nem akarom, hogy hálából fogadd el – mondta.

Lúcia elmosolyodott.

– Biztosíthatom, hogy az oktatásról alkotott véleményed jelentősen csökkentette a hálámat.

Alejandro idegesen nevetett.

– Ez elutasításnak számít?

– Ez egy figyelmeztetés.

Aztán megfogta mindkét kezét.

– Igen, Alejandro. Feleségül akarlak venni.

Tavasszal házasodtak össze.

Lucía elefántcsont színű ruhát választott. Doña Rosa az első sorban foglalt helyet, Teresa pedig, aki hivatalosan is jelentette a történteket, kedves választ kapott a bocsánatkérő levelére.

Az új hercegné több üres szobát iskolává alakított át a munkások gyermekei számára. Tanárokat fogadott, és a kora délutáni órákat a lányoknak tartotta fenn, akik délelőtt segítettek anyjuknak.

Apja portréját elhelyezte a könyvtárban.

Az alábbiakban nem írta meg a címét vagy a publikációit.

Csak egy mondat:

„Megtanított kérdéseket feltenni.”

Évekkel később Alexander azon kapta a feleségét, hogy egy régi sárga selymet vág ki egy diákelőadáshoz.

– Azt hittem, megesküdtél, hogy soha többé nem nyúlsz ahhoz a ruhához.

Lucia felemelt egy darab rongyot.

– Nem fogom újra használni. Ez más.

– Mit fogsz csinálni vele?

– Egy olyan király öltönye, aki azt hiszi, hogy mindent tud.

Alejandro összehúzta a szemét.

– Remélem, nem hasonlít senkire, akit ismerek.

Lucia hangosan felnevetett.

A folyosóról gyerekhangok hallatszottak, ollót, ragasztószalagot és segítséget követelve.

Felkelt, hogy kinyissa nekik az ajtót.

Ezúttal senki sem számított rá, hogy az ajtó túloldalán megalázva látja majd.

Várták, hogy elkezdje.