„Erin órákig ült Caroline ágya mellett, amikor a kemoterápiás kezelések brutálisak voltak” – mondta Michael kissé rekedtes hangon. „Nem egy orvos fojtogató szánalmával beszélt hozzá. Úgy beszélt hozzá, mintha egy emberi lény lenne, akinek van jövője. Megnevettette a haldokló nővéremet. És hétvégén Erin magával hozta a kisfiát.”

Michael lesújtóan gyengéd mosolyt küldött Noah felé. „Valószínűleg nem sokat őrzöl meg belőle, haver. Alig mentél gyalog. De mindig totyogtál azokon a folyosókon, és ezeket a maszatos zsírkrétarajzokat adtál a nővéremnek. Mindegyiket az infúziós állványára ragasztotta.”

Noah pislogott, és az ingujja hátuljával letörölt egy könnycseppet az álláról. Homlokát ráncolta a heves összpontosítástól. – A… a beteg hölgy, akinek annyira tetszettek az Apollo rakéták?

Michael lassan, tiszteletteljesen bólintott. – Pontosan így van, Noah. A hölgy, aki szerette a rakétákat.

Mindkét kezemmel a számat fogtam, elfojtva a zokogást, ami majdnem szétszakította a torkomat. Noah még csak kisgyerek volt. Miután a húszas éveim elején túléltem a saját, súlyos betegségemet, kényszeresen a St. Andrew’s-ban való önkénteskedés felé vonzódtam. Bensőségesen ismertem az orvosi terror dermesztő elszigeteltségét. Emlékeztem azokra a szombat reggelekre – Noah viaszos, pálcikaember űrhajósokat osztogatott, és olyan szobákat világított meg, ahol a felnőttek kétségbeesésben fuldoklottak.

Michael végre megfordult, hogy szembenézzen a menyasszonnyal. „Évekkel később egy filantróp gálán összefutottam Amandával. Vonzó volt. Energikus. Fogalmam sem volt, hogy a vérvonalad a tied, amíg hónapokig nem voltunk együtt.”

Amanda arca nedves hamu színére sápadt. „Michael, állj meg. Most!”

– Nem – felelte halkan. Ebben az egyetlen szótagban a véglegesség abszolút volt. – Közel sem elég. Nem azután, hogy hónapokig hallgattam, ahogy szisztematikusan meggyalázod a húgod jellemét. Keserűnek, labilisnak, parazitának nevezted. Nem azután, hogy láttam, ahogy anyád úgy bánik vele, mint egy kóbor kutyával, amelyik sarat nyom a szőnyegre. Kétségbeesetten akartam hinni, hogy az ösztöneim tévednek. Hinni akartam, hogy a közelségem talán meglágyít. De ma este? Most mutattad meg, hogy pontosan ki vagy.

Vivian előrelendült, manikűrözött karmaival a mikrofonzsinórt ragadva. „Ez egy magánügy, Michael! Azonnal tedd le!”

Michael kecsesen kikerülte a nő szorítását. Még egyszer utoljára felemelte a mikrofont.

„Nem lesz esküvő.”

Egy hangos, összehangolt sikítás szívta ki az oxigént a teremből. Egy pincér leejtett egy ezüsttálca pezsgőspoharakat; a szilánkokra törő üveg csapódása lövésekre emlékeztetett. A főasztal felől egy tengerzöld ruhás koszorúslány hallhatóan suttogta: „A mindenit!”.

Amanda előrelendült, manikűrözött kezeivel a férfi szabott szmokingjának hajtókáját tépve. „Ezt nem teheted velem! Nem előttük!”

Felnyúlt, nagy kezeivel átölelte a csuklóját, és gyengéden, mozdulatlanul lefejtette magáról. „Pontosan azért teszem ezt, mert három hónappal ezelőtt túl gyáva voltam hozzá.”

Módszeres pontossággal, az előkelő társaság pislogás nélküli tekintete előtt Michael Foster lehúzta bal gyűrűsujjáról a nehéz platina karikagyűrűt. Tompa, nehéz csörrenéssel tette le a tanári asztal ropogós fehér abroszára .

„Személyesen rendezem az összes számlát, ami ehhez a színjátékhoz kapcsolódik” – jelentette be a teremben. „A jogi képviselőm holnap reggel kilenckor elérhető lesz. De egyedül halok meg, mielőtt jogilag elkötelezném magam egy olyan nő mellett, aki örömét leli egy gyermek megalázásában és saját vére nyilvános megalázásában.”

Végre megroggyantak a térdem. Megingtam, és Noah izmos kis válla szilárdan a karom alá szorult, megtámasztva. Harmincnégy évnyi létem során ezen a bolygón most először, egy olyan szobában állva, ami tele volt emberekkel, akik gyűlöltek engem, egy csepp szégyent sem éreztem. Teljesen, tökéletesen megláttak.

Michael lement a pódium szőnyeggel borított lépcsőjén, hosszú és céltudatos léptekkel vágott utat magának a dermedt vendégek között, míg végül centikre megállt az asztalunktól.

– Erin – mormolta, sötét szemét rám szegezve –, kérlek. Hadd vigyem ki innen téged és a fiadat a pokolba.

Mögötte Amanda a nevét sikította, tiszta, vad pánikhangon. Vivian a semmibe visított tönkrement hírnevéről és vissza nem térítendő kaviárról. A terem túlsó felén a vendégek hirtelen lenyűgözve néztek az ölükbe, sietve lefelé fordították világító okostelefonjaikat, és mindenki úgy tett, mintha nem az évtized társasági kivégzését rögzítették volna.

Nem néztem hátra. Bal kezemmel megragadtam Noah kezét, és egy pillanatnyi habozás nélkül a jobb kezemet Michael tenyerébe helyeztem.

4. fejezet: Sósvíz és menedékek
Gyakorlatilag átrohantunk az éjszakai levegő fullasztó páráján, úgy menekültünk el a katedrális területéről, mint a menekültek egy összeomló birodalom elől. Michael szedánjában sűrű csend uralkodott, vibrált az adrenalin utóhatásaitól. Nem kérdezett útbaigazítást; egyszerűen csak vezetett.

Negyven perccel később a csillogó városkép elhalványult a visszapillantó tükörben, helyét az óceán sós, savanyú illata vette át. Behajtott a Rozsdás Horgony kavicsos parkolójába , egy ütött-kopott, neonfényes tengeri herkentyűs bárba, amely a partvonalhoz simult. Egy univerzumnyi távolságra volt a kristálycsillároktól és a múltam mérgétől.

Noah teljesen megnémult, míg egy pincérnő egy hatalmas kosár sült kagylót és vastagon szeletelt sült krumplit tett közénk. Felvett egy sült krumplit, végigsimított a sókristályokon, majd a fülke túloldaláról Michaelre nézett. „Tényleg én voltam az a gyerek? A rakétás srác?”

– Az voltál – válaszoltam halkan, és végigsimítottam kócos haján.

Michael levette szmokingját, és a mellette lévő repedt műbőr ülésre dobta. Kigombolta a mandzsettagombjait, és feltűrte ropogós fehér ingujját. – Caroline imádott téged, Noah. Te voltál az egyetlen, aki nem úgy nézett rá, mintha máris szellem lenne.