Ellenőriztem a dátumokat, és felfedeztem, hogy ezek a költségek már hónapok óta ismétlődőek.

Ezenkívül néhány kifizetés előtt átutalások történtek egy másik számlára.

Még nem tudtam megmondani, hogy ki kapta azt a sok pénzt, de a véletlenek túl pontosak voltak.

Felhívtam Rault.

–Beszélnünk kell Monicáról és Emilianoról.

A csend több másodpercig tartott.

– Ki mesélt róluk?

– Az nem számít. Paola tudja, hogy van még egy házad?

Megváltozott a hangneme.

– Nincs jogod beleavatkozni a házasságomba.

– Odaadtad nekem a számlakivonatokat.

–Tudom, mit akarsz. Mindig is féltékeny voltál a húgodra, mert kapott egy férfit, aki tényleg maradt.

A szavaitól felfordult a gyomrom.

–A babaváró buli utánig van időd elmondani neki az igazat. Ha nem teszed meg, majd én beszélek vele.

– Senki sem fog hinni neked, Valeria. Mindenki számára csak a neheztelő húg vagy.

Letette a telefont.

Nem akartam nyilvánosan elrontani az ünneplést. Paola hét hónapos terhes volt, és megérdemelte, hogy ezt négyszemközt hallja, valaki olyan társaságában, akiben megbízik.

Szombaton reggel nyolckor érkeztem anyám házához.

Mateo dinoszauruszos nyakkendőt viselt.

Három hete kötöttem egy sárga takarót a leendő unokahúgomnak.

Amikor Paola kibontotta az ajándékomat, megvetően mosolygott.

– Ó, Valeria. Nem volt elég pénzed, hogy vegyél valamit egy jó boltban?

A takarót néhány doboz mögött hagyta.

Anyám meghallotta a megjegyzést, és nem avatkozott közbe.

Órákkal később felemelte a poharát.

– Emeljünk poharat Paolára és Raúlra. Valóban egy teljes és stabil otthont építettek.

Minden szem rám szegeződött.

Aztán Paola kimondta azt a mondatot, amitől a vendégek megnevetették magukat.

– Legalább a gyerekemnek lesz egy apja, aki otthon marad.

Mateo lassan felkelt.

– Paola néni, kérdezhetek valamit?

– Ne most, Mateo – vágott közbe anyám. – Mi, felnőttek beszélgetünk.

De a fiam folytatta:

– Akkor miért van Raul bácsinak másik családja?

A nevetés eltűnt.

Raúl letette a poharát az asztalra.

– Ez a gyerek kitalál dolgokat.

– Nem találok ki semmit – felelte Mateo. – Átmentem a másik házba. Emiliano apának hív.

Paola rám meredt.

– Mit ültettél a fiad fejébe?

Mielőtt válaszolhatott volna, Mateo a hátizsákjához rohant, és elővette a rajzot.

A húgom mindenki előtt kibontotta.

Nézte a két házat, a neveket és a gyerekes kézírással írt címet.

Aztán felemelte a fejét a férje felé.

– Raul, nézz a szemembe!

Hátralépett.

Paola keze remegett.

– Csak egy kérdést fogok feltenni, és szeretném, ha mindenki előtt válaszolnál rá.

Megmutatta neki a rajzot.

– Az a fiú, akit Emiliano-nak hívnak, szintén a fiad?

Amióta ismerte, Raúl most először nem talált egyetlen hazugságot sem, amit azonnal kimondhatott volna.

3. RÉSZ

Raúl Paolára nézett, majd a vendégekre, végül pedig a ház ajtaja felé.

– Nem erre gondolsz, szerelmem.

A húgom idegesen felnevetett.

– Akkor magyarázd el, mire gondolok, mert most hallottam, hogy a férjemnek van egy háza, ahol egy nő lakik egy gyerekkel, aki apának szólítja.

–Monica egy ismerősöm. Segítek neki, mert anyagi gondjai vannak.

– És ezért kellett az unokaöcsémnek titokban tartania?

Raúl végigfuttatta a kezét a haján.

– Valeria mindent manipulál. Évek óta keresi a lehetőséget, hogy bántson minket.

Anyám azonnal közbelépett.

– Paola, nyugodj meg. Nem hihetsz el mindent, amit egy gyerek mond.

Ez felkelésre késztetett.

Mateo nyolc éven át elég idős volt ahhoz, hogy hallja a családom megaláztatásait, de hirtelen túl kicsi lett ahhoz, hogy a szavának bármi értéke legyen.

– Anya, Mateónak nincs oka hazudni. Raúl maga vitte el abba a házba.

„Mert te kérted rá!” – kiáltotta Raúl, és rám mutatott.

– Azt is megkérted, hogy keressem meg a lakbért és a gyermekfelügyeleti díjakat?

A sógorom arca megváltozott.

Paola lassan letette a rajzot az asztalra.

– Milyen kifizetések?

Mély lélegzetet vettem.

– Négy nappal ezelőtt Raúl három bankszámlakivonatot küldött nekem átnézésre. Havi 12 500 peso törlesztőrészletet találtam rajtuk egy San Juan del Ríó-i házra és további 4800 pesót egy bölcsődére.

– Ez egy üzleti pénz – vágott közbe Raúl.

– Az ingatlankezelő címe megegyezik azzal, amit Mateo a rajz hátuljára írt.

Paola rázni kezdte a fejét.

– Nem. Az nem lehet.

A férjéhez fordult.

– Mondd, hogy az a gyerek nem a tiéd.

Raúl hallgatott.

—Mondd el!

Végül lesütötte a tekintetét.

– Igen, Emiliano a fiam.

Mormogás futott végig a kerten.

Anyám mindkét kezét a szája elé kapta.

Paola addig hátrált, amíg egy széknek nem ütközött.

-Hány éves vagy?

-Három.

A húgom a hét hónapos terhes pocakjára nézett, és sírni kezdett.

– Öt éve vagyunk házasok, Raúl.

Megpróbált közeledni.

– Paola, hibáztam.

–Hiba? Három éven át?

– A dolgok bonyolulttá váltak.

– És ezért élsz egy másik életet, amíg én a lányunk szobáját rendezem be?

Raúl már nem a feleségére nézett. A vendégekre, láthatóan aggódva a hírneve miatt.

– Később beszélhetünk róla. Nem kell jelenetet csinálnod.

Paola egy pillanatra abbahagyta a sírást.

– Műsort csinálok?

Lehalkította a hangját.

– Gondolj a babára.

– Éppen rá gondolok.

Raúl elvette a teherautója kulcsait.

– Majd ha megnyugodtál, beszélünk.

A húgom megpróbálta megállítani.