„Természetesen, Parancsnok úr.”
Beléptem és becsuktam az ajtót. Aztán nekidőltem, és próbáltam felfogni, mi történik.
Semmi sem volt értelmes.
Nem voltam jelen az esküvőn. Nem beszéltem Rachellel. Nem ismertem a királyi családot.
Legalábbis én nem gondoltam volna.
Néhány pillanat múlva átöltöztem. Nem azért, mert bárki utasított volna, hanem mert a katonai kiképzés arra kondicionált, hogy megfelelően mutassam be magam. Ha valaki fontos személy találkozni akart velem, nem kertészruhában jelentem meg.
Felvettem a tengerészgyalogsági díszegyenruhámat – ugyanazt, amit Rachel egyszer kínosnak nevezett.
Az irónia nem kerülte el a figyelmemet.
Miközben igazgattam a gallért, megláttam a tükörképemet. Egy rövid pillanatra fontolóra vettem, hogy visszautasítom. Egyszerűen mondhatnék nemet, otthon maradhatnék, és elkerülhetném a kibontakozó drámát.
De a kíváncsiság győzött.
Öt perccel később visszaléptem az utcára.
Az őr kinyitotta nekem a jármű ajtaját.
“Köszönöm.”
– Természetesen, Parancsnok úr.
Ahogy elindultunk, észrevettem, hogy a környék fele minket figyel. Mrs. Grayson, aki három házzal lejjebb lakott, integetett is.
Visszaintegettem.
Aztán a konvoj ráfordult a főútra, és a szokásos délutánom eltűnt mögöttünk.
Az út körülbelül negyvenöt percig tartott. Senki sem adott önként információt. Én tettem fel kérdéseket. Udvariasan válaszoltak, de nem segítőkészen.
„Mindenki jól van?”
„Igen, asszonyom.”
„Történt valami?”
„Nincs felhatalmazásom a részletek megvitatására.”
„Bajban vagyok?”
Ez egy halvány mosolyt csalt az egyik őr arcára.
„Nem, Parancsnok úr.”
Legalább ez valami volt.
Miközben a vízparti üdülőhely felé tartottunk, ahol az esküvőt tartották, gondolataim elkalandoztak. Folyamatosan felidéztem a lehetőségeket.
Talán Ráchel meggondolta magát.
Talán családi vészhelyzet történt.
Talán valakinek katonai tanácsra volt szüksége.
Minden elmélet nevetségesen hangzott.
Végül feladtam a találgatást.
A konvoj lehajtott az autópályáról és közeledett a üdülőhelyhez. Az esemény mértéke azonnal nyilvánvalóvá vált.
Híradós furgonok sorakoztak a bejárat előtt. Műholdas teherautók töltötték meg a parkolókat. Fotósok zsúfolódtak a kijelölt médiazónákban. A vendégek elegáns épületek és vízparti pavilonok között közlekedtek.
Az egész hely úgy nézett ki, mintha egy magazinból lépett volna ki.
Aztán megérkezett a konvojunk.
A biztonsági személyzet azonnal utat nyitott. Az emberek megfordultak. Fejek forgatták a fejüket. A beszélgetés elhallgatott.
A járművek előregördültek.
És valamiért, amit még mindig nem értettem, hirtelen minden szem rám szegeződött.
Az őr nyitotta ki az ajtómat.
Kiléptem.
A reakció azonnali volt.
Zavarodottság. Kíváncsiság. Suttogás.
Több száz vendég bámulja.
Hirtelen sokkal kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mint valaha katonai ellenőrzések során. Legalábbis a haditengerészetnél mindenki tudta, miért vagyok ott.
Itt úgy tűnt, senki sem érti.
Beleértve engem is.
Az őr a fő fogadóépület felé intett.
„Erre, Parancsnok úr.”
Követtem.
Ahogy sétáltunk, a vendégek félreálltak. Néhányan felismerték az egyenruhámat. Mások egyszerűen csak azt vették észre, hogy valami szokatlan történik.
A bejárat közelében megláttam a szüleimet.
Anyám elállt a lélegzete. Apám döbbentnek tűnt. Úgy tűnt, egyikük sem tudja, hogy jövök.
Ez igazából megnyugtatott.
Legalábbis ők nem voltak részesei annak, ami történt.
– Emily – suttogta anyám.
Megöleltem.
„Anya, mi történik?”
– Reméltem, hogy el tudod mondani.
Ez ideges nevetést váltott ki.
Mielőtt bárki többet mondhatott volna, egy másik alak közeledett.
Sándor herceg.
Személyesen másképp nézett ki, mint a tévében. Kevésbé kifinomult. Emberibb. Idegesebb.
Pár lépésnyire megállt, majd kinyújtotta a kezét.
„Carter parancsnok.”
Megráztam.
„Felség.”
A herceg elmosolyodott.
„Kérlek, szólíts Alexandernek.”
Nem voltam biztos benne, hogy a királyi protokoll ezt megengedi, de mielőtt válaszolhattam volna, egy másik hang félbeszakított.
Egy idősebb hang.
Erős. Kimérhető.
A körülöttünk lévő tömeg mintha azonnal kiegyenesedett volna.
Megfordultam és megláttam őt.
A király.
Egy pillanatra minden elcsendesedett körülöttem. Nem azért, mert ijesztő volt, hanem mert mindenki láthatóan tisztelte.
Egyenesen felém sétált.
Nincs habozás. Nincs szertartás. Nincs távolságtartás.
Egyenesen felém.
Ösztönösen kicsit kiegyenesedtem.
Katonai szokás.
A király megállt előttem.
Aztán történt valami, amitől az egész gyülekezet szóhoz sem jutott.
Kinyújtotta a kezét, és mindkét kezével kezet rázott velem, melegen és őszintén, mintha egy régi barátot üdvözölne.
„Emily Carter parancsnok.”
„Igen, Felség.”
A tekintete ellágyult.
„Már vártunk rád.”
A szavak úgy értek, mint egy tehervonat.
Vár rám?
Miért?
Körülöttünk a vendégek zavart pillantásokat váltottak. A fotósok tülekedtek. A riporterek a mikrofonokba suttogtak. Még a szüleim is teljesen elveszettnek tűntek.
Kinyitottam a számat, becsuktam, majd végül sikerült feltennem egy kérdést.
– Felség, találkoztunk már?
A király mosolya kissé szélesebbre húzódott.
„Formálisan nem.”
Formálisan nem.
Mit is jelentett ez egyáltalán?
Mielőtt újabb kérdést tehettem volna fel, mozgásra lettem figyelmes a recepció közelében.
Rachel a bejárat közelében állt, és mindent figyelt.
Az arca teljesen elsápadt.
Nem dühös. Nem bosszús.
Rémült.
A nap folyamán először úgy nézett ki, mintha elvesztette volna az irányítást a történet felett, amin olyan keményen dolgozott.
És valahogy mégis a részévé váltam.
Rachel úgy nézett ki, mintha egy híd összeomlását figyelné a lába alatt. Soha nem láttam még ilyen kifejezést az arcán. Nem egészen félelem. Nem zavarodottság.
Pánik.
Az a fajta, ami akkor jön, amikor egy gondosan őrzött titok hirtelen több száz tanú előtt áll.
A király kissé a tömeg felé fordult.
„Csatlakozna hozzánk bent, Parancsnok?”
– Természetesen, Felség.
Követtem őt a fő fogadóépületbe. Sándor mellettünk sétált. A királyi család több tagja is velünk tartott.
