Ahol a legjobb barátod nevetése a konyhából jön.
Ahol a nagybátyád neve biztonságban van a kontaktjaid között.
És valahogy ez a szoba melegebbnek érződik, mint amelyikért évekig küzdöttél.
Mert ez végre a tiéd.
Aztán elérkezett a március.
Egyik délután Jake belépett a nappaliba egy naptárral a kezében, mit sem sejtve arról, hogy a következő kérdése fogja letenni az utolsó téglát az új életünkbe, amit építettünk.
7. fejezet: A melegebb szoba
– Anya? – kérdezte Jake, a naptárban szereplő közelgő vasárnapra mutatva. – Vissza kell majd autóznunk oda húsvétkor?
Félretettem a laptopomat, és a szemébe néztem.
Megérdemelte az igazságot.
„Nem hiszem, haver. Idén nem. Valószínűleg soha nem.”
Néhány másodpercig csendben állt, és olyan komolysággal dolgozta fel a válaszomat, mint aki jóval idősebb kilencévesnél.
„A mártás miatt van?” – kérdezte.
– Igen – feleltem egyszerűen. – Az.
Lassan bólintott, és a szokásos módon gondosan elraktározta az információt.
Aztán valami aprócska dolgot láttam történni.
A feszültség elhagyta a vállát.
– Jó – mondta Jake halkan. – Úgysem igazán akartam menni.
Elállt a lélegzetem.
Nem tudtam.
Mert sosem kérdeztem.
Annyi energiát fordítottam a szüleim házával kapcsolatos mérgező, kusza érzéseim kezelésére – annyi időt töltöttem azzal, hogy a kötelességtudó lány szerepébe erőltessem magam –, hogy soha nem álltam meg megkérdezni Jake-től, hogy egyáltalán akar-e ott lenni.
Ugyanaz a kisfiú, akit mindig az asztal távoli végére, a hideg ablak mellé tettek.
Most is rám nézett ugyanazokkal a nagy barna szemekkel.
Csakhogy ezúttal nem volt bennük félelem.
Semmi habozás.
– Jobban szeretem, ha csak mi vagyunk – mondta Jake.
Odanyúltam hozzá, és szorosan magamhoz húztam, az arcomat a hajához simítva.
– Én is, haver – suttogtam a csendes szobába.
És életemben először mondhattam ki anélkül, hogy bánat nehezedett volna a szavakra.
Nem volt a második legjobb.
Nem ez maradt valami jobb elvesztése után.
Nem megadás volt.
Ez egyszerűen a legtisztább, legfényesebb igazság volt, amit valaha ismertem.
Én is.
