5. fejezet: A kilakoltatás

A szoba elcsendesedett, rémisztően csendes. Csak a heves eső csapódása hallatszott, ahogy hevesen csapódott a betört ablakoknak.

Monica hátrakapta a fejét, festékszóróval befújt kezei az oldalára csúsztak. A szüleinkre meredt. „Mi?”

– Ó, nem tudtad? – színleltem udvarias meglepetést, bár a szívem úgy vert, mint egy harci dob a mellkasomban. – Anya és apa évek óta mondják, hogy teljesen nincstelen vagy. Szánalmas sajnálat tárgyaként használtak. A valódi alkalmatlanságodat használták fel arra, hogy pénzt csaljanak ki tőlem, csak hogy Daniel fogadóirodái ne jöjjenek és ne törjék el a térdkalácsát.

– Ez egy átkozott hazugság! – dadogta apa, arca veszélyes, foltos lilára változott. Lépett egyet az asztal felé.

– Minden a mappában van, apa – mondtam hidegen, és a papírokra mutattam. – Banki átutalási számok, elszámolóházi bizonylatok, Kft. nevek, megfelelő dátumok. Van egy barátom a hitelszövetkezetnél. A seriffhivatal nagyon, nagyon érdekesnek találhatja, tekintve, hogy ezek közül az adósságbehajtással foglalkozó Kft.-k közül néhányat jelenleg szövetségi vizsgálat alatt tartanak államközi pénzmosás miatt.

Daniel gyorsan hátrált. Tökéletesen lebarnult arcáról kifutott minden vér. A rendőrökre nézett, rettegve, hogy mindjárt bilincset csapnak rá.

Monica Anyához fordult. Hangja vad, árulkodó sikolyrá vált. „Használtad a nevemet?! Azt mondtad neki, hogy koldus vagyok, és te adtad neki a pénzt ?! ”

„Monica, drágám, kérlek értsd meg, Danielnek vészhelyzet volt…” Anya megpróbálta kinyújtani a kezét, és megragadni Monica karját, de Monica olyan hevesen ellökte magától, hogy anya hátratántorodott a falnak.

„Nem engedhettem meg magamnak friss élelmiszert Madisonnak múlt télen!” – sikította Monica, és ömlött a nyál a szájából. „Én etettem a rámenjét, te meg a pókeradósságait fizetted ki abból a pénzből, amit Hannah küldött nekem?!”

A család, amelyből mindig is kirekesztve éreztem magam, a mérgező kötelékük áthatolhatatlan erődítménye, hirtelen a szemem láttára kezdett darabokra szakadni. Az egységfront, amely kigúnyolt, lekicsinyelt és összetörte a lányom lelkét, millió helyrehozhatatlan darabra hullott, akárcsak Olivia tudományos projektje.

– Asszonyom – mondta a seriffhelyettes, Monica és anyám közé lépve, hangja szigorú parancs volt. – Azonnal el kell hagynia az épületet. Ha családpolitikai vitát akar, megteheti a járdán. Ez az ingatlan most a tulajdonos tulajdonában van, és az állapotára való tekintettel azt javaslom, távozzon, mielőtt a nővér úgy dönt, hogy vandalizmus vádját emeli.

Monica körülnézett a romos nappaliban. A fekete festékszóró. A széttört gránitpultok. A horpadt padló.

Tönkretette az egyetlen biztos dolgot a világon, azt gondolva, hogy ezzel nekem ártani fog. Ehelyett csak annyit tett, hogy a kauciójából egy fillért sem fog látni, elvesztette az illegális pincében szerzett jövedelmét, és most egy hatalmas polgári perrel néz szembe a kártérítésért.

Rám nézett. Semmi felsőbbrendűség nem látszott a szemében. Csak rettegés.

Felkapta a dizájner táskáját a padlóról, és kiviharzott a zuhogó esőbe, hátra sem nézve a szüleinkre, egy szót sem szólva.

Daniel csendben kisurrant a hátsó ajtón, lehajtott fejjel, kétségbeesetten kerülte a rendőrök tekintetét, rettegve, hogy az asztalon lévő mappa követni fogja.

Anya és apa teljesen egyedül álltak a nappali romjai között. Apa tíz évvel idősebbnek látszott, mint amennyit valaha láttam. A vállai görnyedtek, a hencegés eltűnt. Legyőzöttnek és teljesen kiszolgáltatottnak tűnt.

Anya rám nézett. Egy utolsó, kétségbeesett könyörgés volt a szemében. Azt akarta, hogy hozzam helyre. Azt akarta, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy még mindig egy család vagyunk.

– Hannah… – suttogta elcsukló hangon.

„Hagyd a kulcsokat a pulton, anya” – mondtam.

Hátat fordítottam nekik, és a konyha felé indultam, hogy felmérjem a készülékek kárát. Nem néztem végig, ahogy kimennek.

A romos ház közepén álltam, belélegeztem a nedves vakolat, az olcsó sör és a mérgező festék szagát. Teljes katasztrófa volt. Több tízezer dollárba kerülne a javítása.

De ahogy a bejárati ajtó végre becsukódott mögöttük, magamra hagyva engem Adammel a hirtelen beállt csendben, hatalmas, összenyomó súly esett le a mellkasomról. Egy olyan súly volt, amiről nem is tudtam, hogy harminc éve cipelem.

6. fejezet: Az Elm utca hamvai

Az utóhatás logisztikai rémálom volt.

A következő három hétben az Elm utca lett a második munkahelyem. Vállalkozókat, festőket és padlófelújítókat alkalmaztam. Két hatalmas konténernyi szemetet, törött bútorokat és tönkrement gipszkartont szállítottunk ki.

Drága volt. A javítási számlák felemésztették a megtakarításainkat, és Adammel néhány feszült, késő esti beszélgetést folytattunk a konyhaasztalnál, számlák övezte őrületben. De Adam egyszer sem hibáztatott. „A békénket vásároljuk” – mondta, miközben aláírt egy újabb csekket. „Minden fillért megér.”

Egy hűvös kedd estén, miközben az Elm utcában vártam, hogy a vízvezetékszerelők befejezzék Monica barátai által kiszedett mosogató újratelepítését, kopogást hallottam a hátsó ajtón.

Átsétáltam a konyhán, a kivitelezőre számítva. Ehelyett az üvegtáblán keresztül Danielt láttam.

Szörnyen nézett ki. Az aranyfiús ragyogás eltűnt. Napok óta nem borotválkozott, drága kabátja gyűrött volt, és tekintete idegesen járt a sötét hátsó udvarban.

Kinyitottam az ajtót, de a láncot rajta hagytam, így csak pár centire nyitottam ki.

– Mit akarsz, Daniel? – kérdeztem színtelen hangon. – Betolakodó vagy.

– Hannah, kérlek – könyörgött kétségbeesett suttogással. Elfehéredett ujjpercekkel a bütykeibe kapaszkodva. – Segítségre van szükségem. Pénzre van szükségem. Csak tízezer dollár. Esküszöm, visszafizetem. Ők… a Kft.-s srácok már nem veszik fel apa hívásait. Megtalálták a lakásomat. Bántani fognak, Hannah.