Második védelmi vonal: A Vasvégrendelet. Katonai parancs pontosságával fogalmazták meg, bíró tanúja volt, és közjegyző hitelesítette.

Aztán előhúzott egyetlen lezárt borítékot. „ Harmadik védelmi vonal: A nukleáris opció. Ez nem szerelmeslevél, Molly. Ez vádirat. Ha egyetlen ellenséges lépést is tesznek, Charlesnak mindent be kell vetnie. Személyesen kell felolvasnia nekik ezt a levelet.”

Megfogta a kezem. „Sajnálom, hogy itt hagyom ezzel a harccal, őrnagy. De ismerem önt. Nem fog meghátrálni. Ígérje meg, hogy kitart.”

– Igen, uram – suttogtam. – Tartom a vonalat.

Hat héttel később a „rák” szó belépett az életünkbe. A hipotetikus háború brutálisan valóságos visszaszámlálássá vált.

4. fejezet: A keselyűk és a kripta
A diagnózis 4. stádiumú hasnyálmirigyrák volt. Az ellenség már nem csak a kapzsiság volt; elérkezett az idő.

Marcus harcosként nézett szembe a helyzettel. A hír hallatán az első szavai nem félelemből fakadtak. Ezek voltak: „Hívd Charlest .”

Az utolsó hónapok a morfium és a kemoterápia homályában teltek, de küldetésünk folytatódott. Charles- szal közösen megerősítették álláspontunkat, és hozzátették az utolsó köteléket is: a megkérdőjelezés tilalmára vonatkozó záradékot . Bárki, aki megkérdőjelezte a végrendeletet, automatikusan kitagadott lett – még egyetlen családi fotójától is megfosztották.

Ahogy Marcus egyre gyengébb lett, a keselyűk elkezdtek körözni. A Coleman család rakott ételekkel és „hamis együttérzés” virágaival érkezett. Raymond végigjárta a szobákat, a falakat kopogtatva. „Masszív építmény” – mondta, és úgy méregette a házat, mint egy vevő, miközben a fia három méterrel arrébb haldoklott.

Patricia még rosszabbul járt. Egy lakberendezési katalógust hozott Marcus ágya mellé. „Molly drágám, arra gondoltam, nézhetnénk pár ötletet, hogyan frissíthetnénk fel a lakást, mire Gerald és családja beköltözik.”

Lélegzetelállító volt a merészségük. Hozzá beszéltek , soha nem hozzá . Várták a halálát, és a várakozásuk olyan volt, mint egy hideg, nehéz lepel a ház felett.

Egyik délután hallottam Geraldot és Timothyt a folyosón. „Apa azt mondja, hogy a temetés másnapján cseréljük ki a zárakat. Tisztán és gyorsan, amíg ő a katonai papírokkal van elfoglalva.”

Marcusra néztem . Nyitva volt a szeme. Hallotta. Kinyújtotta a kezét, és halvány, határozott nyomással megszorította a kezem.

– Most már tudod – rekedten mondta. – Soha ne becsüld alá… a kapzsiságukat.

A temetés napja szürke és ködös volt. A sírnál álltam, a díszőrség mozdulatai tiszták és áhítatosak voltak. Amikor átnyújtották nekem az összehajtott zászlót, megtört a nyugalmam. Csak Molly voltam, egy nő, aki elvesztette a világát.

De aztán Raymond szoros körben gyűjtötte össze a családot a sírkő közelében, háttal nekem.

„Hogy stabilitást biztosítsunk a következő generáció számára” – jelentette be hangosan –, „a házat Gerald kapja meg . A fiának megfelelő helyre van szüksége, ahol felnőhet.”

Előreléptem. „Én vagyok a családja. A ház az otthonom.”

Raymond hideg elutasító arckifejezéssel fordult meg. – Te nem az ő vére vagy, Molly. És itt lent, Délen, csak a vér számít.

Ez volt az utolsó hadüzenete. Fogalma sem volt róla, hogy Charles Peton már a BMW-jében ült, és a kocsifelhajtónk felé tartott.

5. fejezet: Megérkezik a takarítónő
Másnap reggel nem autóztam a házhoz. Leparkoltam a sarkon és néztem. Reggel 8-kor a fehér költöztetőautó bedübörgött a kocsifelhajtómra. Gerald lépett ki, kezében a csipesszel, és utasította a költöztetőket, hogy vigyék ki az életemet a járdaszegélyre.

Tárcsáztam a számot. „ Charles , a művelet aktív. Az ellenség a helyszínen van.”

„Értettem, őrnagy. Erősítés érkezik. Érkezés várhatóan tíz perc múlva. Tartsa a pozícióját.”

Kiszálltam az autóból, és végigsétáltam a járdán. Nem sikítottam. Nem futottam. Elsétáltam a kocsifelhajtóm végéig, megvetettem a lábam, és keresztbe fontam a karjaimat egy őrszemként szolgáló katona pózában.

A kanapémat cipelő költöztetők haboztak. Gerald kiviharzott. „Mi a fenét csináltok? El az útból!”

Nem szóltam semmit. A hallgatásom fegyverként működött. Idegítő volt. Raymond vörös arccal lépett ki a verandára. „Megint te? Mondtam már, hogy lejárt az időd. Menj el, mielőtt eltávolíttatlak birtokháborításért.”

Ahogy kimondta a „birtokháborítás” szót, egy csillogó fekete 7-es BMW siklott és fékezett, beszorulva a költöztető teherautóba. Charles Peton szált ki belőle. Szürke öltönyt viselt, ami többe került, mint az én dzsipem, és egy cápa csendes, ragadozó kecsességével mozgott.

Nem nézett rám. Egyenesen Raymondhoz sétált .

„ Raymond Coleman ?” – ez nem kérdés volt.

„Én vagyok. Ki vagy te?”

„ Charles Peton vagyok . A néhai Marcus Coleman hagyatékának jogi tanácsadója , és az ügyfelem személyes ügyvédje” – szünetet tartott, és felém biccentett. „… Molly Martin őrnagy .”

A tisztelete és a megvetésük közötti ellentét fizikai sokkot okozott. Raymond hősiessége kezdett megtörni.

– Azért vagyok itt, hogy tájékoztassam önöket – mondta Charles kemény hangon, mint egy bírói kalapács –, hogy jelenleg illegális birtokháborítást és magántulajdon ellopását követik el. Minden, a házból elvitt tárgyat vissza kell helyezni az eredeti helyére . Ha nem, akkor legközelebb a rendőrfőnököt hívom – egy nagyon kedves barátomat a jogi egyetemről –, és mindannyian egy belvárosi fogdában töltik az éjszakát.

A változás azonnali volt. Raymond arca a vörös haragból tésztás, lógó állkapocsú fehérré változott. Már nem egy özveggyal harcoltak. A Törvénnyel harcoltak.