Azonban a bázis élete nem állt meg. A közeledő katonai torna, a „Vaskohó” néven ismert, kegyetlen megmérettetés már csak hetekre volt. Ez a verseny nemcsak a fizikai erőről, hanem a taktikai intelligenciáról, a csapatmunkáról és a mentális állóképességről is szólt. A tét hatalmas volt: a győztes egység nemcsak a dicsőséget vihette haza, hanem a következő évben ők adhatták a különleges alakulatok magját. Az eltávolított oktató fia, egy Eric nevű fiatal tizedes, szintén a csapat tagja maradt. Bár nem ő tehetett az apja machinációiról, a szégyen bélyege láthatóan rányomta a bélyegét a viselkedésére. Kerülte Riley tekintetét, dühös volt a világra, és a kiképzéseken egyre többször hibázott a frusztráció miatt.

A parancsnok, aki átvette a felkészítés irányítását, egy sokat látott, szigorú veterán volt. Tudta, hogy egy széthúzó csapat a terepen pillanatok alatt elvérzik. Ezért az egyik kora hajnali, esős edzésen összehívta a kiválasztott tízfős keretet a gyakorlótér közepén. A sár és a hideg csontig hatolt, de senki sem mert panaszkodni.

„Egy csapat csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme, és csak annyira gyors, mint a leglassabb embere” – mondta a parancsnok, miközben végigsétált a feszes vigyázzállásban lévő katonák előtt. „Tudom, hogy az elmúlt hetek eseményei felkavarták az egységet. De a terepen nincs helye az egónak. Nincs helye a sértettségnek. Ha nem bíznak meg a mellettük állóban, meghalnak. Képletesen, és ha igazi bevetésen lennének, szó szerint is.”

A parancsnok megállt Riley és Eric előtt. „Riley. Maga a legjobb túlélőnk. Eric. Maga a legjobb lövészünk. A mai naptól kezdve maguk ketten elválaszthatatlanok. Együtt esznek, együtt edzenek, és a tornán egymás hátát védik. Ha az egyikük elbukik, a másik is repül a csapatból. Megértették?”

Eric arca megfeszült, de katonásan bólintott. Riley arcán egyetlen izom sem rezdült, csak egy határozott „Igenis, uram!” hagyta el a száját.

A következő hetek a pokol földi megtestesülését jelentették számukra. A kiképzés hajnaltól késő éjszakáig tartott. Mocsarakon keltek át teljes menetfelszerelésben, sebesülteket szimuláló, nyolcvan kilós bábukat cipeltek hegynek felé, és alvásmegvonásos taktikai feladatokat oldottak meg. Eric eleinte távolságtartó és ellenséges volt. Úgy érezte, Riley puszta jelenléte is az apja bukására emlékezteti. Próbált bizonyítani, sokszor egyedül akarta megoldani a feladatokat, ami miatt a csapat többször is büntetőfeladatokat kapott.

Egy különösen nehéz éjszakai tájékozódási gyakorlat során, amikor az eső szakadt, és a látótávolság alig volt pár méter, Eric megcsúszott egy sziklás meredélyen. A bokája csúnyán kificamodott, és a fájdalomtól sziszegve rogyott a sárba. A csapat többi tagja feszülten állt meg. Ha segítséget kérnek a bázisról, a gyakorlat elbukik. Eric lehajtotta a fejét, biztos volt benne, hogy Riley most fogja visszaadni a kölcsönt. Most fogja otthagyni a sárban, ahogy az apja tette vele hetekkel ezelőtt.

De Riley nem szólt egyetlen vádló szót sem. Némán letérdelt mellé, levette a hátizsákját, és profi, gyors mozdulatokkal rögzítette a fiú bokáját a saját kötszerkészletéből. „Tudsz rá állni?” – kérdezte halkan, a hangjában nyoma sem volt kárörömnek vagy haragnak.

Eric bizonytalanul bólintott, bár az arca sápadt volt a fájdalomtól. Riley ekkor valami olyat tett, ami végleg megtörte a kettejük közötti jeget. Felvette a saját hátizsákját, majd szó nélkül a vállára vette Eric harminc kilós felszerelését is. „Akkor indulunk. Te mész középen. Dőlj rám, ha kell. Még öt kilométer a cél, és nem fogjuk feladni.”

Abban a pillanatban Eric megértette, miért tartották Rileyt olyan különlegesnek. Nemcsak a fizikai ereje tette naggyá, hanem az a hihetetlen mentális tartás, amivel a legnehezebb helyzetekben is a bajtársiasságot választotta a személyes sérelmek helyett. Attól az éjszakától kezdve a csapat egységgé kovácsolódott. Eric többé nem a riválist látta a lányban, hanem a parancsnokát, a társát. Az egység morálja az egekbe szökött, és mire a „Vaskohó” napja felvirradt, egy tökéletesen összehangolt, megállíthatatlan gépezetté váltak.

A verseny helyszíne egy kegyetlen, kietlen hegyvidéki terep volt, amelyet sűrű erdők, mély szakadékok és jéghideg, rohanó folyók szabtak át. Az ország legjobb katonai egységei gyűltek össze. A szabályok egyszerűek voltak: negyvennyolc óra alatt kellett teljesíteni egy több mint száz kilométeres, akadályokkal és taktikai feladatokkal teletűzdelt útvonalat. Aki kiesik, annak a csapata büntetőidőt kap. Aki feladja, az az egész egységet diszkvalifikálja.

A startpisztoly dördülése után az egységek megindultak. Riley csapata az első tíz kilométeren tartotta a stabil, középmezőnybeli tempót. Riley, tapasztalt túlélőversenyzőként tudta, hogy a „Vaskohó” nem egy sprint, hanem egy maraton. Míg más csapatok erejüket megfeszítve rohantak előre, ő arra utasította a társait, hogy osszák be az energiájukat, és figyeljenek a hidratálásra.

Az igazi megpróbáltatások az első éjszaka kezdődtek. A hőmérséklet drasztikusan lecsökkent. A feladat egy sebesültmentési szimuláció volt egy sűrű, mocsaras területen keresztül. Ez volt az a pont, ahol sok csapat megtört. A sár húzta lefelé a csizmákat, a hideg víz a csontokig hatolt, és a sötétség miatt a tájékozódás szinte lehetetlenné vált.

Itt mutatkozott meg igazán Riley zsenialitása. A sár és a mocsár volt az ő igazi közege. Pontosan tudta, hol kell lépni, hogy ne süllyedjenek el. Ismerte a mocsári növényzet árulkodó jeleit, amelyek a szilárdabb talajt mutatták. Míg a rivális csapatok elakadtak, káromkodtak és értékes órákat veszítettek a sárban küzdve, Riley csendben, határozott parancsokkal vezette át az egységét a legveszélyesebb szakaszokon.