Az ajtó kinyílt.

A matrac megereszkedett. Rodrigo odalépett hozzá, és elsimított egy hajtincset a homlokából.

– Megfagysz, kis holdacskám – mormolta.

Ximena mozdulatlanul tartotta magát, miközben a férfi bebújt a takaró alá és átkarolta. Keze a hasán nyugodott. A baba erőteljesen mozgott.

Rodrigo a tarkójára mosolygott.

–Hamarosan összetöröd ezt az edényt, kicsikém. Akkor az én Izabelám visszatér hozzám.

Egy néma könnycsepp hullott a párnára.

Abban a pillanatban meghalt a szerelmes nő, aki belépett a szobába. Helyette egy sarokba szorított anya született.

Ximena három napon át játszotta az édes és tudatlan királynő szerepét. Mosolygott Rodrigóra és kimerültséget színlelt, miközben minden ajtót, őrt és hegyi ösvényt számba vett.

Előnyt jelentett a rituálé időpontjának ismerete. Három hete volt a megmentésére.

Elsődleges szükséglete a menedék volt. A déli területek hűségesek voltak Rodrigóhoz. Szüksége volt az északi határra, egy szakadékokkal és erdőkkel teli vidékre, ahol a király nem tudott minden utat ellenőrizni.

Ximena az üzenetküldő tornyot használta, hogy egy írástudatlan hírvivőn keresztül titkosított levelet küldjön Mateo Ríos parancsnoknak.

Mateo Rodrigo legjobb kapitánya volt, de négy évvel korábban száműzték, mert nem volt hajlandó kivégezni a fegyvertelen foglyokat. Azóta a Vaslovasokat vezette, akik egyetlen királynak sem engedelmeskedtek.

Ximena tudta, hogy Mateo gyűlöli Rodrigót. Azt is tudta, hogy ő az egyetlen férfi, aki képes megvédeni őt.

Négy nappal később egy varjú tért vissza, egy vörös tollal a lábán. Ez volt Matthew válasza.

„A Vörös Hold-szurdok nyitva áll előtted.”

Ugyanazon az éjszakán Ximena lement a katakombákba. Emlékezett rá, hogy Rodrigo ott őrizte Isabela földi maradványait, bár soha senkinek sem engedte meg, hogy megnézze azokat.

A rituális kamra egy szimbólumokkal borított ajtó mögött volt. Doña Úrsula sötét köröket rajzolt és egy obszidián oltárt készített elő. A közepén egy kristály állt, amelyet ezüstkarmok tartottak.

Az üvegben egy fekete hajú, mozdulatlan és sápadt nő lebegett. Arca aludni látszott, de mellkasában kékes fény lüktetett.

Ximena óvatosan közeledett. Nem érzett gyűlöletet Isabela iránt. Az a nő is Rodrigo megszállottságának foglya volt.

– Nem engedem, hogy felhasználjanak a lányom megölésére – suttogta.

Nem törte el az üveget. Kinyitotta az ezüstzárakat, és egy bőrtáskába tette. A pohár nehéz volt, de a félelme többet nyomott a latban.

A szökés éjszakája hóviharral érkezett. A szél süvített, és az őrök alig láttak néhány lépésnél többet előre.

Ximena forralt bort készített a keleti kapunál álló férfiaknak egy olyan gyökérből, amely mély álmot idézett elő anélkül, hogy le kellett volna lélegeznie. Nem akart senkit megölni; csak időre volt szüksége.

Kevesebb mint 20 perc múlva az őrök elaludtak a székeikben.

Ximena bundába burkolózott, bement az ajtón, és kilépett a hóba. Minden lépés fájdalmas erőfeszítés volt. Nehéznek érezte a gyomrát, és a hideg az arcába vágott, de folytatta.

Az erdőbe érve egy alak bukkant elő a viharból. Mateo Ríos fekete lovon lovagolt, és kemény bőrköpenyt viselt. Arcát régi hegek borították, és a szemében nem látszott félelem.

„Arra számítottam, hogy egy királynőt találok sírva” – mondta. „Ehelyett egy nőt látok, aki ellopta a király varázsszívét.”

Ximena megérintette a derekánál fogva cipelt táskát.

– Hozom a konténert. Készen állnak az embereid?

– A szakadék mindkét oldalról el van torlaszolva. De először biztonságos helyre kell vinnem.

Mateo intett. Egy gyógyító lépett oda, és segített Ximenának felmászni egy párnázott székre.

– Rodrigo el fog jönni érted – figyelmeztette a parancsnok.

– Tudom. És amikor megérkezik, nem egy ijedt feleséget fog találni.

Mateo tisztelettel nézett rá.

– Mit fogsz találni?

– A királynőnek, akit azt hitte, eltemett.

Rodrigo hajnalban fedezte fel a szökést. Minden faluban házkutatást rendelt el, és lezárta az összes utat. Három hétig rettegésben élt a királyság, miközben azt állította, hogy elrabolták a feleségét.

Ximena nem maradt rejtőzködve. Elküldte a 12 nagyúrnak a kódexek másolatait, a szolgák nyilatkozatait és a Rodrigo által lerombolt falvakról szóló bizonyítékokat.

Néhány nemes habozott. Mások attól féltek, hogy elveszítik kiváltságaikat. De senki sem hagyhatta figyelmen kívül a próbát.

A napfogyatkozás éjszakáján Ximena egy utolsó üzenetet küldött a várnak. Az üzeneten királyi pecsétje és a Vörös Hold szakadékának koordinátái szerepeltek.

„Ha a királynődet akarod, gyere és hozd el!”

Rodrigo 50 katonával érkezett északra, büszkeségtől és kétségbeeséstől hajtva. Azt hitte, talál egy fáradt asszonyt, és visszarángatja az oltárhoz.

Nem számítottam rá, hogy csapdába fogok sétálni.

Ahogy a királyi gárda belépett a szakadékba, kürtszó hallatszott. Egy irányított földcsuszamlás elzárta mögöttük az utat. Több száz Vaslovas jelent meg a magasban. Számszeríjaik ezüsthegyű nyílvesszőket hordoztak.

Rodrigo megrántotta a gyeplőt. Aranyszemei ​​dühösen villogtak.

– Ximena! – ordította. – Mutasd meg magad!

-Itt vagyok.

A királynő hangja a sziklák közé épített fából készült fal mögül hallatszott.

Ximena bőrruhában jelent meg, vállán fehér köpennyel, és mindkét kezével a hasát védte. Mateo mellette állt. Mögöttük a királyság 12 nagyura állt.

Rodrigo elsápadt.

– Elhoztad őket, hogy tanúi legyenek a megmentésednek?

– Azért hoztam őket ide, hogy tanúi legyenek a bukásodnak.

Ximena felemelt egy tekercset.

– Rodrigo de Monteluna, hazaárulással, tiltott mágiával, valamint feleséged és az örökös meggyilkolásának összeesküvésével vádolnak. Öt éven át titkoltad az igazságot Isabeláról, és falvakat áldoztál fel, hogy rejtve maradjon.