Wade ekkor a zsebébe nyúlt, és elővett egy kopott, fekete bársonydobozt. Amikor kinyitotta, egy finom kidolgozású, régi ezüstlánc pihent benne, rajta egy apró, csillagot tartó angyal medáljával. – Amikor Lily elment, ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt utána. Ezt a nyakláncot viselte kislánykorában – suttogta Wade, miközben a hangja megremegett. – Mindig is úgy gondoltam, hogy vele együtt temettem el a jövőt is. De te azon a napon nemcsak az életemet mentetted meg, hanem a lelkemet is. Lily akkor téged választott, hogy vigyázz rám. Most pedig én szeretném, ha ez a medál vigyázna rád, miközben másokat mentesz.
Avery könnyes szemmel fordult meg, és hagyta, hogy Wade a nyakába csatolja az ékszert. A hideg fém megérintette a bőrét, de valami megmagyarázhatatlan, mély melegséget árasztott magából.
– Sosem leszel egyedül odakint, Avery – tette hozzá Knox, előrelépve a tömegből. – Ha az éjszaka közepén lerobban a kocsid, ha nehéz napod van a mentőknél, vagy ha valaha is úgy érzed, hogy a világ túl nagy teher a válladon, csak szólj. Egy egész hadsereg áll mögötted.
Avery szorosan megfogta a medált, és elmosolyodott, miközben végignézett a harcedzett, de csupaszív motorosokon. – Köszönöm – suttogta. – Lily nagyon büszke lenne rátok.
Ahogy a nap lassan leereszkedett a horizonton, aranyfénybe vonva az ünneplőket, Avery egy pillanatra felnézett a felhőtlen égre. Ott és akkor, a motorosok nevetése és édesanyja büszke pillantása közepette, egy lágy fuvallat suhant végig az arcán. Tudta, hogy a csodák nem érnek véget azzal, hogy a pillanat elmúlik; a szeretet tényleg olyan, mint egy csillag fénye – talán az, aki elindította, már mérföldekre vagy világokra van tőlünk, de a fénye még generációkon át ragyog, hogy utat mutasson a sötétben.
