Azzal távozott, hogy elintéznie kell néhány ügyet Querétaróban.
Emiliano érintetlenül hagyta a reggelit.
– Azt mondtad, hogy nem mész el.
Viktor ismét megígérte.
Terézia nem ellentmondott neki a fia előtt, de nem is helyeselte az ígéretet.
Amikor az autó eltűnt, leült a gyerek mellé.
– Nem tudom, mikor jön vissza. Azt tudom, hogy nem tettél semmit, ami miatt elment volna.
Emiliano addig sírt a mellkasának dőlve, amíg el nem aludt.
Gabriel nem beszélt rosszat Victorról.
Hagyta, hogy Emiliano továbbra is a munkapad mellett üljön. Voltak napok, amikor beszélgettek, máskor csendben csiszolgattak.
Végül a gyerek megkérdezte:
– Te is elmész, ha végzel?
Gábriel letette a kalapácsot.
– Ez volt a megállapodásunk anyáddal. De nem fogok eltűnni búcsú nélkül.
Emiliano a házra nézett.
Minél jobban sikerült, annál kevesebb munka maradt.
Teresa a hátralévő javításokat is elkezdte számolni.
Egy ablak.
Egy keret.
A konyhaajtó.
Éjszaka, amíg a kicsik aludtak, beszélgetett Gabriellel. A férfi elmesélte neki, hogy Natalia mindig gúnyolódott azon a szokásán, hogy háromszor is megméri a babát, mielőtt elvágja.
Teresa mesélt neki arról, milyen kimerült volt a telefonját nézegetni, várva Victor hívását.
Nem próbálták szép frázisokkal gyógyítani magukat.
Megtanultak odafigyelni egymásra.
Egyik este majdnem megcsókolták egymást. Nicolás sírt, és Teresának fel kellett kelnie.
Másnap mindketten túlságosan udvariasak voltak.
A konyhaajtó néhány óra munkát igényelt.
Gábrielnek 3 nap kellett.
Mért, kefélt, tesztelt, és újra mért.
Teresa tudta, hogy csak húzza a dolgot. Azt is tudta, hogy nincs bátorsága megkérdezni tőle, hogy miért.
Amikor végre elakadás nélkül bezárult, a kattanás egy búcsújelzésként hangzott.
Gábriel eltette a szerszámait.
Talált egy szobát és egy kis műhelyt a faluban. El tudta tartani Natáliát, és folytatni tudta a munkát.
Már nem kellett maradnia.
Terézia gratulált neki.
Aztán egyedül sírt a konyhában.
Azon az éjszakán esett az eső. Most először nem kellett vödröket kitenni.
A ház száraz volt.
És még soha nem érezte magát ennyire üresnek.
Másnap reggel Gabriel bepakolta a holmiját egy kölcsönvett teherautóba, Natáliát pedig beültette a gyerekülésbe.
A búcsú rövid volt.
Teresa megköszönte neki a tetőt, a teraszt és az ablakokat.
Az első estén megköszönte neki.
Emiliano nem szólt semmit, amíg a teherautó el nem indult.
– Anya, azt akarod, hogy elmenjen?
Terézia kinyitotta a száját.
Nem tudott hazudni.
Biztonságban hagyta Nicholast a kiságyában, és a kapu felé indult.
– Gábriel, várj!
A teherautó megállt.
Leszállt.
Teresa zavartan érkezett, fogalma sem volt, mitévő legyen a kezével.
– Nem tudom, hogy készen állunk-e. Még mindig gyászolsz, és félek újra bízni benned.
Gábriel nem szakította félbe.
– De nem akarom, hogy ennek vége legyen, mert már rendesen becsukta a konyhaajtót.
Mély lélegzetet vett.
-Én sem.
A bőröndöket nem hozták vissza a házba.
Gabriel letelepedett a faluban. Szabad akaratukból kezdtek el találkozni egymással, nem volt semmilyen hátralékos javítás vagy ápolás, amit fizetniük kellett volna.
Hónapokig együtt étkeztek, sétáltak és nehéz délutánokat töltöttek. Teresa hivatalossá tette a különválást, és rendezte a gyermekeikkel kapcsolatos ügyeket. Víctor szórványosan tartotta a kapcsolatot, de már nem az ígéretei köré szervezte az életét.
Emiliano szerethette az apját és megkedvelhette Gabrielt.
Senki sem követelte tőle, hogy válasszon.
Több mint egy évvel később Teresa és Gabriel egy kis esküvőt ünnepeltek a tanya fái alatt. Natalia nagyszülei is jelen voltak. Emiliano vitte a gyűrűket, a kicsik pedig elaludtak, mielőtt felvágták volna a tortát.
Később ebéd közben vihar lepte meg a családot.
Teresa megszokásból felkelt, és keresett egy vödröt.
Gábriel a kezében találta meg.
Együtt nézték a száraz padlót.
A gyerekek nevetése hallatszott a teraszról.
Teresa otthagyta a vödröt a szekrényben, és visszament vele az asztalhoz.
Még mindig voltak számlák, fáradtság és javítanivalók.
De délután már hallotta az esőt anélkül, hogy számított volna arra, hogy bármi is összeomlik.
