Két héttel később Carlos felhívott.

– Add el nekem a 70%-odat, és ezzel végzünk.

– Milyen hetven százalék?

Néma maradt.

– A vállalat része.

– Szóval beismered, hogy az enyém.

– Ne légy már ilyen okos.

– És a ház?

– Ez más.

„A kereseted szerint sem a cégnek, sem a háznak nem szabadna az enyémnek lennie. Miért kell neked eladnom valamit?”

Letette a telefont.

A fő tárgyalás október 16-án kezdődött.

A törvényszék épülete zsúfolásig tele volt.

Több alkalmazott, ismerős a városból, sőt egy helyi újságíró is a helyszínre érkezett, aki hetek óta cikkeket közölt a „családi szállodáért folytatott harcról”.

Carlos két tanút mutatott be.

Az egyikük azt állította, hogy évekkel ezelőtt hallotta apámat azt mondani, hogy ő adta oda a pénzt az ingatlan megvásárlására.

A másik azt állította, hogy mindenki mindig is a szüleim örökségének tekintette az ingatlant.

Aztán anyám tanúskodott.

Soha nem fogom elfelejteni azt a részt.

„Laura szinte soha nem volt a közelben” – mondta. „Amíg utazgatott, felépítettük az üzletet. Amikor látta, hogy kezd pénzt termelni, át akarta venni az egészet.”

Hallgattam rá, és emlékeztem, hogy az átalakítás alatt egész éjszakákat egy matracon aludtam.

Emlékeztem rá, hogy be kell töltenem a csempéket.

Kőműveseket fizetni.

Hasonlítsa össze a költségvetéseket.

Vendégeket kerestünk, amikor még csak négy szabad szobánk volt.

Emlékeztem, hogy a saját anyám kávét hozott nekem munka közben.

Most azt mondta egy bíró előtt, hogy alig jelentem meg.

Nem sírtam.

Sofia sem vitatkozott érzelmileg.

Várjon.

Carlos ezután bemutatta az állítólagos nyugtát, amelyen beismertem, hogy pénzt kaptam apámtól.

Az ügyvédje mutatott egy magándolgozatot, amely szerint az aláírás „megfelelhet” az enyémnek.

Aztán Zsófia felállt.

– Hol találtad ezt a dokumentumot?

Károly így válaszolt:

– A nagynéném holmijai között.

– Pontosan hol?

– A műtermében.

-Otthon?

-Igen.

Zsófia kinyitott egy mappát.

– A stúdió, ami a régi bővítményben volt az északi oldalon?

-Igen.

Fényképeket és önkormányzati terveket mutatott be.

Azt a bővítményt két évvel az állítólagos nyugtán szereplő dátum előtt bontották le.

Carlos pislogott.

– Összezavarodtam. Talán egy másik szobában voltam.

Sofia nem erősködött.

Még mindig.

Engedélyt kért a szervernaplók megjelenítésére.

A nyugta mind az öt változata megjelent.

A szoba elcsendesedett.

Minden egyes fájl a hamisítás egy-egy különböző szakaszát mutatta be.

Nagy aláírás.

Elmozdult aláírás.

Szilárdan szervezett.

Javított aláírás.

Záródokumentum.

A számítógépes szakértő elmagyarázta a létrehozási dátumokat.

Mindegyiket néhány nappal a per benyújtása előtt készítették elő.

Aztán Sofia megmutatta a törlési előzményeket.

A fájlokat Carlos rendszergazdai felhasználói fiókja a kukába küldte.

A bátyám abbahagyta a bíróra nézését.

De a lényeg még mindig hiányzott.

Sofia bemutatta a szerződést, amellyel eladtam a lakásomat.

Aztán megmutatta a vevő által befizetett foglalót.

Öt nappal később 4,8 millió peso átutalása jelent meg Amalia számláján.

Aztán megmutatta apám pénzügyi kimutatását.

Azon a napon, amikor állítólag odaadta nekem a pénzt, a számláit befagyasztották.

Végre megjelentek a nagynéném által havonta a szüleimnek fizetett átutalások.

—Teresa asszony— kérdezte Sofiától—, ha te finanszíroztad az ingatlan megvásárlását, miért csak később kezdett el fizetni az eladó?

Anyám lesütötte a tekintetét.

– Segített nekünk.

– És miért írtad, hogy „tartásdíj”?

– Mert… ő egyszerűen ilyen volt.

Aztán lejátszottuk a vacsora felvételét a tűz előtt.

Apám hangja betöltötte a szobát:

– A ház mindig is a miénk volt. Te csak a papírokon szerepelsz tulajdonosként.

Aztán Carlos hangját hallották:

– A bank készen áll. Már csak alá kell írnod.

A felvétel önmagában nem bizonyította a teljes műveletet.

De a hamis dokumentumokkal, a digitális biztonsági mentésekkel és a banki átutalásokkal együtt valami sokkal nehezebben tagadhatót eredményezett.

Carlos megpróbálta megváltoztatni a stratégiáját.

Azt mondta, hogy manipuláltam Amália nagynénémet, amikor már idős volt.

Az ügyvédje bemutatott egy korábbi sofőrt, aki egyszer elvitt minket a közjegyzői irodába.

– Amália asszony fáradtnak tűnt – jelentette ki.

Zsófia megkérdezte:

– Ki kérte az utazást?

– Doña Amália.

– Ki adta meg önnek a közjegyző címét?

-Ő.

– Ki fizette a szolgáltatást?

-Ő.

– Valakinek rá kellett vennie, hogy beszálljon a kocsiba?

-Nem.

A tanú, akit azért idéztek be, hogy bebizonyítsa: nagynéném könnyen manipulálható, végül megerősítette, hogy személyesen intézte az ügyeit.

A határozat egy héttel később érkezett meg.

Az eladás érvényes volt.

A tulajdonom továbbra is az enyém volt.

Carlos állításait elutasították.

Továbbá a bíróság értesítette az illetékes hatóságokat a feltételezetten hamisított dokumentumokról.

A bátyám fellebbezett.

Két hónapig úgy viselkedett, mint a tulajdonos.

Új táblát rendelt a bejárathoz:

“Los Pinos Inn – Mendoza családi hagyomány.”

Decemberben megerősítették a határozatot.

Ezúttal semmi sem akadályozott meg abban, hogy visszaszerezzem a vagyont.

Sofia megkérdezte, mennyi időt szeretnék adni nekik a távozásra.

-Egy hét.

A szüleim ideiglenesen lakhattak a két szobában, amit lakhelyként használtak, de Carlosnak át kellett adnia az adminisztrációt, az irodákat, a felszerelést és a járművet.

Figyelmen kívül hagyta a kérést.

Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, december 20-ra bejelentette a nagyszabású szezonnyitót.

Meghívott turisztikai irodákat, beszállítókat, helyi tisztviselőket és egy befektetőt, akit érdekelt az állítólagos új faházak finanszírozása.

Egy korábbi recepciósnak köszönhetően tudtam meg.