Mariana kinyitott egy mappát: házassági anyakönyvi kivonat, családi fényképek és bankszámlakivonatok.

– Nem akarok veled versenyezni.

-Én sem.

– Akkor derítsük ki, meddig jut ez a terv.

Mariana ideiglenesen elvitte Mateót és Sofíát édesanyja, Carmen házához Zapopan külvárosában, azzal az ürüggyel, hogy segít neki néhány javításban.

Diego örömmel elfogadta.

Túl boldog.

– Két hét jót fog tenni neked – mondta, miközben átölelte. – Annyit tettél már mindenkiért.

Marianának uralkodnia kellett a késztetésen, hogy elsétáljon.

Még aznap délután felkereste Adriana Morales családjogászt. Mariana úgy akarta felbontani a házasságot, hogy ne veszélyeztesse gyermekei örökségét, vagy dühből hibákat ne kövessen el.

„Ne rejtegess pénzt, ne fenyegess, ne semmisíts meg semmit” – tanácsolta Adriana. „Őrizd meg a bankszámlakivonatokat, a gyerekek kiadásait és mindent, amiből kiderül, hogyan kezelték a családi pénzt. A nagymamádtól örökölt ház más helyzetben van, mint a házasság alatt szerzett vagyon. Minden mást át fogunk tekinteni a dokumentumokkal.”

Felbérelték Eduardót is, egy magánnyomozót, akit az ügyvéd ajánlott.

„Tilos a lehallgatás” – figyelmeztetett. „Csak legális megfigyelés nyilvános helyeken, fényképezés és időrögzítés.”

A megfigyelés másnap kezdődött.

Diego azzal a kijelentéssel távozott a lakásból, hogy dolgozni megy.

Nem volt az.

Vett egy inget, evett egy barátjával, és este hét órakor virággal érkezett egy másik étterembe.

Mariana három fényképet kapott.

A másodikon egy szőke, elegáns, harmincas éveiben járó nő szerepelt.

A harmadikban Diego tartotta neki az ajtót, miközben a lány a vállára tette a kezét.

Eduardo üzenete később érkezett:

„Valeria Cortés. Egy szépségszalon tulajdonosa. Nem úgy hangzik, mint egy első randi.”

Marianának le kellett ülnie.

Lucía az első csörgésre felvette a hívást.

– Van egy másik is.

A csend több másodpercig tartott.

-Más?

—Valéria.

Lucia keserűen felnevetett.

– Míg én sírtam, miután megtudtam, hogy van felesége, ő egy másik nővel vacsorázott?

-Igen.

Megtalálták Valeriát, és egy rövid üzenetet küldtek neki:

„Beszélnünk kell veled Diego Salgado ügyében. Nem akarunk veszekedni. Vannak dokumentumaink.”

Valeria azt válaszolta, hogy Diego külön él, és valószínűleg neheztelő nők.

Aztán Lucía elküldte neki a jegyzőkönyv egy részleges másolatát.

Két órával később mindhárman szemtől szemben álltak.

Valeria harcra készen érkezett.

Végül sápadt lett.

Diego biztosította, hogy a válásuk gyakorlatilag végleges. Azt is mondta, hogy Mariana lakása hamarosan szabad lesz. Még pénzt is kért tőle többször állítólagos üzleti megállapodásokhoz.

– Majdnem nyolcvanezer pesóval tartozik nekem – ismerte el Valeria.

Lucía megnyitotta az üzeneteit.

– Azt mondta nekem, hogy én vagyok az első nő, akivel önmaga lehet.

Valéria megmutatta az övét.

– Én voltam az első, aki visszaadta neki az élni akarását.

Mariana örömtelen mosolyt villantott.

–Még mindig azt mondja, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti, milyen nehéz eltartani egy családot.

Most először értették meg mindhárman a megtévesztés nagyságát.

Diegónak nem volt két élete.

Három nő darabjaiból építette fel az életét.

Mariana otthont, stabilitást és családot adott neki.

Lucía csodálta őt.

Valeria pénzt és a vágyott siker képét adta neki.

Azon az estén döntést hoztak.

Lucía úgy tett, mintha pénteken visszatérne egy állítólagos kurzusról, és meghívta volna vacsorára.

Diego azonnal elfogadta.

– Hoztam bort – mondta a telefonba. – Szeretnék veled ünnepelni, szerelmem.

Az asztal körül ülő három nő a hangszóróból hallgatta a hangját.

Amikor a hívás véget ért, Valeria felvonta a szemöldökét.

– Ő maga választotta ki a napot.

Mariana becsukta a mappát, amiben az ügyvédje által elkészített keresetet tartotta.

Pénteken este nyolc órakor Diego megérkezett, meggyőződéssel, hogy négyszemközt fog találkozni a szeretőjével.

Még mindig nem tudta, hogy az ajtó mögött a felesége, a titkos menyasszonya és a nő, akitől szintén pénzt kért, várja majd.

És hármuk közül egyik sem állt szándékában hagyni, hogy megússza egy újabb hazugsággal.

3. RÉSZ

Péntek este Diego egy üveg borral és egyetlen rózsával érkezett Lucia lakásába.

– Végre visszajöttél – mondta mosolyogva, miközben megpróbált megcsókolni.

Lucia kissé elfordította az arcát.

-Megtörténik.

Diego belépett.

Először a megterített asztalt látta meg.

Aztán meglátta Marianát az ablaknál.

A mosolya elhalványult.

– Mariana?

Aztán felfedezte Valeriát a szoba másik oldalán ülve.

A mosoly teljesen eltűnt.

– Jó estét, Diego – mondta Valeria. – Guadalajara olyan kicsi, ugye?

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Diego előbb az egyikre, aztán a másikra nézett, mintha kétségbeesetten keresné mindegyik nő számára a megfelelő önmagát.

-Ez mit jelent?

– Vacsora – felelte Mariana – Azért jöttél, hogy megünnepeld Lucia visszatérését.

Diego felé fordult.

– Felhívtad őt?

–Nem volt rá szükség. Marianával már középiskola óta ismerjük egymást.

Idegesen felkuncogott.

–Ez abszurd. Mariana, nem tudom, mit mondtál nekik, de a helyzetünk nem tartozik rájuk.

– Akkor magyarázd el, melyik helyzetben vagy – felelte Valeria. – A válás, amit sosem kezdtél el? A ház, amit a tiédnek mondtál? Vagy a nyolcvanezer peso, amivel még mindig tartozol nekem?

Diego elsápadt.

– Ez egy kölcsön köztünk.

–Pontosan. És vissza akarom kapni.

Lucia otthagyta a rózsát az asztalon.

– És az én helyzetem is magánügy volt? A házasságról beszéltél nekem, miközben még minden nap reggeliztél a feleségeddel és a gyerekeiddel.