– Sajnálom, Audrey – motyogta a menedzser, a padlót nézve. – A döntés közvetlenül a legfelső emeletről érkezett. Végleges. Meg kell kérnem, hogy hagyja el az épületet.

A jövedelem hirtelen és erőszakos elvesztése lesújtott minket. A menza bére alig fedezte a bevásárlást. Azonnal elmaradtunk a lakbérrel. A főbérlő rózsaszín cetliket kezdett az ajtónkra ragasztani. Elkezdtem kihagyni az étkezéseket, mondván anyámnak és Nolannek, hogy ettem egy nagy hamburgert a menzában, csak hogy el tudják osztani a megmaradt sovány tészta- és babadagokat. Éjszakákat töltöttem ébren fekve, a mennyezeten lévő vízfoltokat bámulva, megbénítva a közelgő hajléktalanság rettegésétől.

Csak három héttel később, miközben négykézláb súroltam a padlót egy helyettesítő esti munkában, amiért kevesebb mint a felét fizették az Oakridge-nél befizetett összegnek, rezegni kezdett a telefonom. Egy SMS érkezett egy korábbi takarítónőtől az Oakridge-től.

Audrey, nem kellene ezt mondanom, de láttam a HR-dossziét a vezető asztalán. A névtelen panaszok ellened? Nem véletlenszerűek voltak. Közvetlenül a cég alelnöke, Richard Vance nyújtotta be őket.

Majdnem kicsúszott a telefon az izzadt kezeim közül.

Richard Vance .

Richard Vance volt Grant Bellamy rendszeres szombat reggeli golfpartnere. Korábban a diákszövetség tagjai voltak. Közös síházuk volt Aspenben.

Annyira elöntött a hányinger, hogy a felmosóvödörnek kellett dőlnöm. Grant nem csak úgy elsétált, és nem feledkezett meg rólunk. Aktívan, rosszindulatúan, messziről nyúlt be az életembe, és elvágta az életemet. Éheztetett. Szándékosan idézte elő ugyanazt a pénzügyi romlást, ugyanazt a nyomorúságot és kétségbeesést, amit most fegyverként használt a bíróságon, hogy azt állítsa, alkalmatlan vagyok a fiunk nevelésére.

Romhalmazokból álló építészetet épített körém, tégláról téglára, én pedig bezárkózva néztem, ahogy a falak egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

És most, ahogy ebben a tárgyalóteremben ülve Preston Carroway-t néztem, amint magabiztosan visszasétál az íróasztalához, rémisztő bizonyossággal tudtam, hogy a legrosszabb még hátravan.

3. fejezet: A gravitáció ára

Mielőtt a bíró kalapácsa még a fához csapódott volna, hogy megkezdődjön a tárgyalás aznap reggel, Carroway már-már lelkileg kivéreztetett. Kereszteztük egymást a tárgyalóterem előtti visszhangzó márványfolyosón. Carroway lefelé nézett Nolanre, tekintete elidőzött fiam kifakult farmerján és kék ingének enyhén megvetemedett gallérján.

– Látom, leértékelt akciók – motyogta Carroway Grantnek, kegyetlen vigyorral az ajkán. – Lenyűgöző, amit egyesek illő udvari öltözéknek tartanak.

Ha Preston Carroway tudta volna, mennyibe került az a sötétkék ing, arrogáns vigyoráról talán leesett volna a szó. Vagy talán, mivel ilyen üres ember volt, egyszerűen nem is érdekelte volna.

Négy hónappal a tárgyalás előtt keserű őszi szél süvített végig Knoxville-en. Egy héttel Nolan nyolcadik születésnapja előtt történt.

Nolant nemrég teljesen, lenyűgözően magával ragadta az éjszakai égbolt. Egy támogatott iskolai kirándulás után egy helyi planetáriumba, képzelete berobbant a kozmoszba. Lélegzetelállító izgalommal beszélt vég nélkül a csillagködökről, a Szaturnusz jeges gyűrűiről, a fekete lyukak félelmetes vonzásáról és a felfoghatatlan távolságokról, amelyeket a fénynek meg kell tennie a sötét univerzumon keresztül, csak hogy az emberi szem a Földön láthassa.

Teljesen, totálisan csődbe mentem. Az oakridge-i állásom elveszett. A lakbér két héttel lejárt. Grant már öt hónappal elmaradt az „informális” ígéreteivel, és minden e-mailt és üzenetrögzítőt figyelmen kívül hagyott, amiben könyörögtem neki iskolai felszerelésekért.

De egy anya szíve törékeny, irracionális dolog. Nem bírja elviselni a gondolatot, hogy gyermeke a nyolcadik születésnapján egy sötét lakásban, üres asztalnál ébred, és semmi mást nem hall, csak suttogott bocsánatkérőket.

Egy esős kedd délután beléptem a Gold & Silver Exchange- be , egy poros, rácsos ablakú zálogházba a belváros zordabb peremén. Az ajtó feletti csengő szomorú, hamis hangon csilingelt. Bent a levegőben régi fém, cigarettafüst és kétségbeesés szaga terjengett.

A tenyerem ideges verejtéktől csúszós volt, miközben a tarkóm mögé nyúltam, és kinyitottam a világ egyetlen értékes holmiját: egy finom, nehéz antik arany medált. A nagymamámé volt. A hátuljára a monogramja volt vésve, évtizedek óta simára kopott. Egy Atlanti-óceánon átkelő hajón viselte.

Mintha szó szerint egy törésvonal vágódott volna szét a mellkasom közepén, szétrepesztve a bordáimat, miközben az aranyláncot a karcos üvegpulton át a zálogház felé csúsztattam.

A férfi alig nézett rá. Megvizsgálta egy csepp savval, lemérte, és felmordult. „Hulladékérték. Negyven dollár.”

– Ez egy antik tárgy – suttogtam elcsukló hangon. – Tiszta arany. A mestermunka…

„Negyven dollár, hölgyem. Akár elfogadja, akár nem. Nem múzeumot üzemeltetek.”

Kegyetlen sértés volt a családom történelmére nézve, de számomra akkoriban az a két gyűrött húszdolláros mentőövet jelentett. Elvettem a pénzt. Kimentem az esőbe, és addig sírtam, amíg lélegzetem sem kaptam.

A pénzből vettem egy szerény, élénk színű szuperhős tortát egy élelmiszerbolti pékségben. Vettem egy kicsi, gyönyörű, keményfedeles könyvet csillagképekről egy antikváriumban. Aztán, miközben a buszmegállóba sétáltam, megláttam egy leértékelt állványon lógva egy áruház kirakatában.

Egy puha, tökéletesen varrott sötétkék hosszú ujjú ing volt. És ott, a mellzseb közelében egy apró, hibátlanul hímzett ezüst hold volt.

Tizenkét dollárba került.

Tíz percig bámultam az árcédulát. Spórolnom kellett volna a pénzt. Ki kellett volna fizetnem vele a lejárt villanyszámlát. A kikapcsolás veszélye állandó árnyékként lebegett felettünk. Tudtam, hogy felelőtlenség. De lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem Nolan arcát. Most az egyszer, csak egyetlen napra, szerettem volna adni neki valamit, amit korábban még nem viselt, nem nőtt ki belőle, és nem adományozott egy szemeteszsákban egy gazdag idegen.