Szupermarketi táskák.
Anyám ment le először a földszintre.
Egy fatábla volt kikötve apa teherautójának tetejére:
„Casa Mendoza — Ernesto Mendoza műve”.
Hitetlenkedve bámultam a képernyőt.
Anya begépelte a régi kódot.
Piros fény.
Apa átment a kivizsgáláson.
Piros.
Lorena háromszor próbálkozott, és végül a kapufát találta el.
Aztán felnéztek.
Az ingatlanon belül volt egy gyártófurgon, lámpák, kamerák és hat ember, akik felszereléseket mozgattak a kertben.
Anyám felsikoltott.
-Férfiak!
Apám közeledett a kapuhoz.
–Vigyék ki azokat az embereket! Vendégeink vannak!
A producer odalépett a kapuhoz, és megmutatta neki a szerződést.
A nevem szerepelt tulajdonosként.
A cégének tíz napig volt engedélye a ház használatára.
Lorena leendő anyósa, Beatriz, felvette a billentyűzet melletti laminált cetlit.
Lassan olvasta.
„Hozzáférés csak a tulajdonos írásos engedélyével.”
Aztán apámra nézett.
– Ernesto… nem azt mondtad, hogy ez a ház a tiéd?
Senki sem válaszolt.
Bekapcsoltam a kapu hangszóróját.
– Mondtam nekik, hogy ne jöjjenek.
Anya felrobbant.
– Majdnem négy órát vezettünk!
– És mielőtt elmentek, megmondtam nekik, hogy nincs szállásuk.
Apa a táblájára mutatott.
– Ebben a házban dolgoztam.
– Három napig segítettél a teraszon. Ettől még nem leszel a tulajdonos.
Aztán küldtem három képet a chaten.
Írás.
Lorena üzenete, amiben azt írta, hogy végül feladom.
És egy e-mail apámtól Beatriznek, amiben az ingatlant úgy írta le, mint „a házat, amit a családnak építettem”.
A csend azonnal beállt.
Anya Lorenához fordult.
– Azt mondtad, hogy Karla elfogadta.
– Végül mindig elfogadja.
Diego hátulról így válaszolt:
– Ez nem jelenti azt, hogy most már elfogadtam.
Beatriz tovább olvasott a telefonján.
A férje, Arturo, már nem nézett a házra.
Ernesto felé néztem.
Apa megpróbálta visszanyerni az irányítást.
– Nos, hol kellene aludnia tizenkét embernek?
– Ahol tizenkét felnőtt szállt meg, akik azután utaztak el, hogy a tulajdonos megtiltotta nekik, hogy jöjjenek.
A szállodák szinte teljesen megteltek egy turisztikai esemény miatt.
Négy szoba, ami két éjszakára kiadó, több mint nyolcvanezer pesóba kerül.
Anya nem volt hajlandó fizetni.
Lorenának is.
Végül mindannyian apámra néztek.
Megígérte a házat.
Elővette a kártyát.
Miközben újra pakolták a bőröndöket, Beatriz odalépett a kamerához.
– Karla, felhívhatlak ma este?
-Igen.
Lorena odafutott hozzá.
– Beatriz, erre semmi szükség. Ez az egész egy félreértés.
De Beatriz nem vette le a szemét a kapuról.
– Pontosan ezért szeretnék közvetlenül a tulajdonossal beszélni.
Órákkal később, amikor a telefonomon megjelent a neve, rájöttem, hogy ami a bejáratnál történt, csak a kezdet volt.
Mert Beatriz nem akart a szobákról kérdezősködni.
Tudni akartam, hogy még hány dologban hazudtak, mielőtt hozzád kerültem.
3. RÉSZ
Beatriz nyolc óra után hívott.
Nem kezdeményezett beszélgetést.
– Egyenes válaszokra van szükségem, Karla.
-Kérdez.
– Az édesapádé a birtok egy részének tulajdonosa?
-Nem.
– Fizetett a földért?
-Nem.
– Fizettek az építkezésért?
-Nem.
—Van olyan dokumentum, ahol Ön szerepel tulajdonosként, partnerként vagy felelős építtetőként?
-Egyik sem.
Több másodpercnyi csend következett.
Aztán megkérdezte:
– Szóval, amikor Ernesto azt mondta nekünk, hogy a ház „a Mendoza család öröksége”, az csak egy szófordulat volt?
– Így beszélt. Nem az enyém.
Mély lélegzetet hallottam.
Rodrigo vele volt.
Beatriz bekapcsolta a kihangosítót.
–Lorena azt mondta nekünk, hogy érzelmileg felzaklatott voltál a kórház után, és hogy azért utasítottad vissza a látogatást, mert nem gondolkodtál tisztán.
Éreztem, hogy lefagynak a kezeim.
– Ezt mondta?
– Azt mondta, nem szabad komolyan venni a visszautasításodat, mert gyógyszert szedsz.
Lehunytam a szemem.
Már nem csak úgy figyelmen kívül hagyták a házamat.
A felépülésemet ürügyként használták fel arra, hogy érvénytelenítsék bármit is, amit mondtam.
–Beatriz beteg volt. Nem cselekvőképtelen. Világosan megmondtam nekik, hogy nem akarok látogatókat.
– Ezt kellett tudnom.
Nem kért meg, hogy mentsem meg a vacsorát.
Nem kért meg, hogy tegyek úgy, mintha félreértés lett volna az egész.
Egyszerűen megköszönte nekik, és befejezte a hívást.
Tíz perccel később Diego írt nekem.
„Egyre szörnyűbb itt.”
A család a szálloda éttermében gyűlt össze.
Rodrigo megkérdezte Lorenától, miért mondta, hogy társaságra vágyom.
Azt válaszolta, hogy csak a „problémákat próbálja elkerülni”.
Arturo megkérdezte apámat, hogy tudja-e, hogy megtiltottam a látogatást.
Ernesto az üzeneteim hangvételéről kezdett beszélni.
Arturo félbeszakította.
– Nem kérdeztelek a hangnemről. Azt mondta, hogy nem?
Senki sem válaszolt.
Diego felemelte a kezét.
-Igen.
Anya halkan megerősítette:
– Igen, ezt mondta.
Diego szerint apám elvörösödött.
Lorena témát váltott.
Azt mondta, a lényeg az, hogy ne hagyja, hogy „egy családi félreértés” befolyásolja az elkötelezettségét.
Aztán Beatriz letette a telefonját az asztalra.
– Nem félreértés, ha valakit betegnek nevezünk, hogy igazoljuk, ha akarata ellenére belépünk a házába.
Rodrigo Lorenára nézett.
– Azt mondtad, hogy Karla nem volt döntési helyzetben?
– Azért mondtam, mert gyógyszert szedtem.
– Ön orvos?
— Ne túlozz.
Felkelt.
Lorena megragadta a karját.
Hová mész?
– Gondolkodni.
Azon az éjszakán Rodrigo egy másik szobában aludt.
De apám még nem fejezte be.
Mielőtt felállt az asztaltól, elővett néhány nyomtatott lapot.
A tetején ez állt:
„A család hozzájárulásának elismerése.”
A dokumentum kimondta, hogy szüleim „munkájukkal, tudásukkal és iránymutatásukkal” járultak hozzá az ingatlan építéséhez, és javasolta az állandó hozzáférési joguk elismerését.
