„Adja át a jelvényét, a szolgálati fegyverét és a rádióját.”
„Uram, kérem. Tizenkét éve dolgozom az osztályon.”
„És hány sofőrt kezelt így az elmúlt tizenkét évben?”
A tiszt kinyitotta a száját, de nem tudott válaszolni.
Anna kiszállt a kocsiból.
Lenézett a szakadt jogosítványra, majd a férfira, aki percekkel korábban még olyan magabiztos volt.
– Azt hitted, egyedül vagyok és tehetetlen – mondta halkan. – Ez volt a te hibád.
A nyomozó a rendőr rádióját és jelvényét egy bizonyítékokat tartalmazó zacskóba tette.
Miközben a terepjáró felé vezették, több arra járó sofőr is lelassított, hogy figyelje a helyzetet.
A tiszt lehajtotta a fejét.
De a történet ezzel nem ért véget.
Amikor a nyomozók átkutatták a járőrkocsiját, egy második telefont is találtak az utasülés alatt elrejtve.
Fényképeket, üzeneteket és felvételeket tartalmazott, amelyek több tucat korábbi közlekedési megálláshoz kapcsolódtak.
Az évek során több nő is panaszt tett, de mindegyik eset rejtélyes módon eltűnt.
Anna felvétele lett az a bizonyíték, ami újra megnyitotta mindannyiuk életét.
Három héttel később a rendőrt hivatalosan elbocsátották, és hatalommal való visszaéléssel, vagyonrongással, megfélemlítéssel és bizonyítékok meghamisításával vádolták.
A fegyelmi tárgyaláson látta Annát az első sorban ülni.
Ezúttal nem mosolygott.
Mielőtt elhagyta a tárgyalótermet, egy újonnan kiállított jogosítványt tett az asztalra elé.
– Egy dologban igazad volt – mondta.
Felnézett.
„Nem azzal a jogosítvánnyal vezettem el, amit megsemmisítettél.”
Tarts szüneteket.
„De soha többé nem fogod viselni azt az egyenruhát.”
Aztán megfordult és kiment a szobából, miközben a tiszt csendben ült.
