A külföldi nagykövet a saját nyelvén sértegette a herceget, és a szobalány volt az első, aki felemelte a hangját válaszul.
A kancsó akkor hagyta abba a dőlést, amikor a vendég disznónak nevezte a háztulajdonost.
Renata Aguilar mozdulatlanul tartotta a kezét az üveg felett. Körülötte a gyertyatartók megvilágították a hímzéseket, a porcelánokat és azoknak az elégedett arcát, akiknek soha nem kellett munkát kérniük a cselédek ajtaján keresztül.
Lorenzo Bellandi gróf éppen a titkárnőjéhez hajolt, és nápolyiul kezdett beszélni, meggyőződve arról, hogy senki más nem fogja megérteni őt.
„Öltöztetheted úriembernek, de akkor is laktanyaállat marad. Holnap aláírja azt, amit elé teszünk.”
A titkárnő a szalvétája mögé rejtette mosolyát.
Az asztalfőn Don Alejandro Ibarra összeszorította az állkapcsát. Nem ismerte a szavakat, bár felismerte a megvetést.
Renata már tíz órája állt. Fájt a keze, éhes volt, és négy éven át úgy tanulta meg túlélni, hogy úgy tesz, mintha semmit sem értene.
Azon az estén elvesztette a türelmét.
Ugyanebben a dialektusban válaszolt:
„Még egy állat is tudja, ha valaki megpróbálja ellopni az élelmét. Furcsa, hogy egy ilyen udvarias ember összekeveri a vendégszeretetet a butasággal.”
A csésze remegett a gróf ujjai között.
A titkárnője elejtette a villáját.
Renata csak akkor döbbent rá, mit tett, amikor már túl késő volt.
Egy hatalmas hajózási társaság képviselőjét sértegette egy veracruzi kereskedőkkel teli asztal előtt.
És ő volt a lány, aki kitisztította a hamutartóikat.
Alejandro úgy nézett rá, mintha most látta volna először.
Renata letette a kancsót a tálalószekrényre.
– Engedelmével, uram. Elmegyek a következő szervizért.
Futás nélkül átment az étkezőn. Csak akkor dőlt a falnak, amikor becsukta a folyosó ajtaját.
Az év 1884 volt.
Huszonhét éves volt, és nem volt hová visszatérnie, ha kirúgják.
Tíz perccel később a házvezetőnő megjelent előtte.
– Don Alejandro vár rád az irodájában.
Doña Mercedes tizenhat évig uralkodott abban a házban. Soha nem emelte fel a hangját; alig suttogva beszélt, és sikerült megijesztenie az összes szolgát.
– Mit mondtál?
Renata lesimította a kötényét.
– Valami, amiről hallgatnom kellett volna.
Alejandrót az ablaknál találta, kabát nélkül. Bal szemöldökén egy sebhely húzódott, katonafiatalságára emlékeztetve. Testvére halála után örökölte a családi vállalkozást, és még mindig úgy bántak vele, mint egy katonával, aki képtelen megérteni az üzleti életet.
– Bellandi követelte, hogy büntessem meg – mondta.
Renáta összekulcsolta a kezét.
– Összeszedem a holmijaimat.
– Még nem fejeztem be.
Rámutatott egy levélre az asztalon.
– Ezt is elküldte, mielőtt elment. Ez harmincról tizennyolc százalékra csökkenti a jutalékát.
Renáta pislogott.
-Mert?
– Gondolom, rájöttél, hogy a magánbeszélgetéseid mégsem voltak annyira bizalmasak. De mielőtt bármi másról tárgyalnánk, tudnom kell, hogy pontosan mit mondtál.
Lefordította a sértést és a válaszát.
Alejandro néhány másodpercig komoly maradt. Aztán egy rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.
– Gondtalan volt.
-Tudom.
– És elég pontos.
Egy székre mutatott.
Renata le sem ült, amíg hozzá nem tette:
-Kérem.
– Hol tanultad meg a nápolyi nyelvet?
– Apám külföldiekkel dolgozott.
–Ez megmagyarázza, miért hallotta. Nem azt, hogy miért reagált így.
Renata az ajtóra nézett.
Alejandro észrevette a gesztust.
– Nincs letartóztatva. Megtagadhatja a válaszadást.
Ez a magyarázat jobban nyugtalanította, mint bármilyen fenyegetés.
– Apám tolmács volt. Tanított olaszul, franciául és németül. Valamint svédül is, azokban az években, amikor egy hamburgi kereskedelmi vállalatnál dolgoztunk.
– És miért takarítanak padlót Veracruzban?
Renáta felemelte az állát.
– Mert én is tudom, hogyan kell tisztítani őket, és valaki hajlandó volt fizetni érte.
Alejandro tiltakozás nélkül fogadta a választ.
Aztán átvett egy mappát.
– Talán van más munka, amit fel tudok ajánlani.
Másnap reggel Renata francia levelezést vizsgált, miközben Doña Mercedes az ajtóból figyelte.
Az új pozíciójának még nem volt neve.
Az asztalon beszállítói levelek, szállítási szerződések és egy fordítás hevert, amely megerősítette, hogy egy európai cég elfogadta Alejandro feltételeit.
Renata kétszer is elolvasta az eredetit.
– Nem fogadták el.
Abbahagyta az írást.
— Mit mondanak?
–Megfontolás alatt tartják az ajánlatukat. És itt minden kötelezettségvállalást egy másik vevő jóváhagyásától tesznek függővé.
Alejandro közeledett.
– A tolmácsom megállapodásként adta elő.
– Kényelmes fordítás. De hamis.
Három órán át hasonlították össze a dokumentumokat.
Amikor véget ért, Alejandro már kevésbé volt biztos a dologban, és sokkal tisztább képet kapott a veszélyről: versenytársa, Don Octavio Valcárcel, megpróbálta átvenni az Ibarra cég műhelyeinek és hajóinak szükséges készleteket.
Ha sikerülne megakadályoznia őket, több száz munkás töltené fizetés nélkül a telet.
– Fordítónak szeretném felvenni – mondta Alejandro –, a munkával arányos fizetéssel.
Renata a kivörösödött kezeire nézett.
– Szükségem lesz referenciakönyvekre.
— Készíts egy listát.
–És éjfélig nem tudok fordítani, és hajnal előtt kelek fel, hogy begyújtsam a kályhákat.
Alejandro Mercedes felé fordult.
– Feladja a főzési feladatait.
A házvezetőnő mereven lehajtotta a fejét.
Renatának egy pillanatra szüksége volt, mire rájött, hogy nem kell bocsánatot kérnie azért, amiért ezt kérte.
Azon az estén meghívták egy találkozóra Octavio házába.
Nem vendégként: elkísértem Alejandro személyzetét, és italokat szolgáltam fel, miközben egy üzleti beszélgetést hallgattam, amelyet a házigazdák úgy döntöttek, hogy kártyajátékkal ötvöznek.
