Jerry mögöttem állt, feszülten és némán. Belenyomtam a kést az anyagba, és lefelé hasítottam. A szakadozó anyag hangja betöltötte a szobát. Először csak tömést, rugókat és régi fakeretet láttam. Aztán megcsapott a szag. Savanyú, rothadó, csapdába esett, és olyan erős, hogy öklendeztem és befogtam a számat. Jerry egyszer felugatott, élesen és rémülten. Szélesebbre húztam az anyagot.
A karfa üregében mélyen valami fekete, elcsavarodott és nedvesnek tűnő dolog volt. Közelebb hajoltam, azt gondolva, hogy egy roncsolt ruhadarab. Aztán megmozdult. Felsikoltottam, és hátraestem. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, valami élőlény van csapdába esve a kanapéban. Jerry előrelendült, olyan vadul morgott, hogy megragadtam a gallérját, mielőtt beleharaphatott volna a nyílásba. A fekete alak ismét megmozdult, de ezúttal rájöttem, hogy nem magától mozog. Azért csúszik, mert megzavartam a körülötte lévő tömést. Felkapcsoltam a szobában lévő összes lámpát, egy törölközőt tekercseltem a kezem köré, és remegő ujjakkal széthúztam az anyagot. Ekkor láttam meg a pikkelyeket. Egy kígyó. Hosszú, sötét, tekergőzik a karfában, félig elrejtve a fa és a hab között. Halott volt, de nem mostanában.
A teste már rothadásnak indult, csapdába esve a kanapéban, friss anyag alá zárva, mint valami undorító titok, amit valaki eltitkolt és eladott nekem. Botladozva érkeztem a folyosóra, annyira remegtem, hogy alig tudtam tárcsázni a telefonomat. A kártevőirtó harminc perccel később érkezett meg, kesztyűben és maszkban. Teljesen felvágta a karfát, és egy vastag műanyag zacskóban kivette a kígyót. Aztán ránézett a kanapéra, megrázta a fejét, és azt mondta: „Ez valószínűleg sokáig raktárban volt. Talán egy raktárban, talán egy szeméttelepen. Bemászott, nem tudott kijutni, és ott pusztult el. Aki felújította ezt a kanapét, soha nem ellenőrizte a vázat.” Másnap reggel felhívtam a bútorboltot, de senki sem vette fel.
Délutánra bezárt a hely. Egy szomszéd később elmondta, hogy a tulajdonos még napkelte előtt összepakolt és elment. Még aznap leszereltem a kanapét. Kifizettem a fertőtlenítést, kidobtam alatta a szőnyeget, és két éjszakát töltöttem azzal, hogy minden lámpa égve maradt. Jerry, az én bátor Jerrym, egy hétig nem volt hajlandó bemenni a nappaliba. Amikor végre mégis bement, egyenesen az üres sarokba ment, megszagolta a padlót, majd úgy nézett rám, mintha azt mondaná: „Figyelmeztettelek.” Azóta soha többé nem vettem restaurált bútorokat.
És Jerry soha többé nem alszik kanapén. A padlót választja, messze mindentől, aminek párnái, varratai vagy üreges karfái vannak. Őszintén szólva, azok után, amit abban a gyönyörű szürke kanapéban talált, egyáltalán nem hibáztatom.
