„Ez nem azt jelenti, amire utal” – válaszolta az ügyvéd. „Meg kell vizsgálnunk a tényeket és az esetlegesen fennálló megállapodásokat.”

Az ajtó felől egy bot halk kopogása hallatszott.

Jacinto odalépett, amikor meghallotta a lánya nevét.

Ránézett a jegyzetfüzetre, majd Gracielára.

– Azt mondta nekem, hogy megégették.

Kamilla felé fordult.

Az öregember mély lélegzetet vett.

– A temetés után elmentem megkeresni. Teresa azt akarta, hogy megtartsd. Az a hölgy azt mondta, hogy elveszett, amikor takarították a konyhát.

Graciela megpróbálta félbeszakítani.

Jacinto felemelte a kezét.

– A lányom adott nekem egy levelet, mielőtt meghalt. A papírjaival együtt őriztem.

Megkérte őket, hogy hozzák el a bőröndöt.

Belül egy sárgás boríték volt.

Camila felismerte a kézírást, mielőtt kinyitotta volna.

„Apa, amikor tudod, vedd fel a zöld jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a receptek és egy képünk is. Camilának szól. Hogy ne kelljen mindig a nulláról kezdenie.”

Kamilla abbahagyta az olvasást.

Átkutatta az oldalakat, és megtalálta a fényképet: Teresa gyerekként tartja őt egy guavákkal borított asztal mellett.

Évekig csak elmosódott képét őrizte meg anyjának. Most a nevetését látta.

A mellkasához szorította a fényképet.

Graciela ügyvédje lezárta az aktáját.

– Mielőtt folytatnám, beszélnem kell az ügyfelemmel.

Vissza akarta kapni a jegyzetfüzetet, de az ügyvéd azt javasolta, hogy dokumentálják a tartalmát, és hivatalosan rendezzék a visszaadását.

Több sikoly nem hallatszott.

Graciela rájött, hogy a kifejezések, amikkel évekig ijesztgette Camilát, nem voltak elegek annál az asztalnál.

A következő hetek nehezek voltak. Levelek, érdeklődések és nyilatkozatok érkeztek korábbi alkalmazottaktól, akik emlékeztek arra, ahogy Teresa elkészítette azokat az édességeket.

A panasz sikertelen volt. A jegyzetfüzetet visszaküldték, és a vállalkozások megkapták a megfelelő magyarázatot.

Adriana megújította a rendelését.

Camila megváltoztatta a címkéket.

A „Teresa asztala” nevű cégnév alá egy egyszerű mondatot fűzött hozzá:

„Receptek Teresa Ortega-tól, megosztotta a lánya.”

Amikor meglátta az első kész üveget, elvitte Jacinto szobájába.

Feltette a szemüvegét, és sokáig tartotta.

– Most már kész – mondta.

Az üzlet egyik napról a másikra nem vált hatalmassá.

Voltak jó és nehéz hónapok. Camila megtanult alkudni az árakról, visszautasítani a lehetetlen kéréseket, és kijavítani a hibákat anélkül, hogy bárkit is megalázna.

Tanácsadás után megegyezett Nicolásszal a cégben betöltött személyes részesedéséről, és szétválasztották a ranch számláit.

Ami köztük született, annak is térre volt szüksége, hogy választás lehessen.

Egyik este Miklós világosan megmondta neki:

– Randizni akarlak hívni. Üvegekről vagy számlákról szó sincs.

Camila elmosolyodott, de a szeme nyugtalansággal telt meg.

– Néha nem tudom megkülönböztetni, hogy mit akarok, attól, amit úgy érzem, tennem kellene.

Bólintott.

– Akkor nem sietünk sehova.

Több hét telt el.

Ő volt az, aki vasárnap kereste.

– El akarok menni a tóhoz. Veled.

Kapcsolatuk mélyült ezek alatt a kiruccanások alatt, a viták megoldásában és abban, hogy egyre magabiztosabban tudtak nemet mondani.

Egy évvel később aláírtak egy szerződést, amely nyolc munkás számára garantált rendszeres megrendeléseket.

Asztalokat állítottak fel a fák alatt, és meghívták a családokat.

Camila ellenőrizte az ételt, hozott vizet, talált egy kanalat, és kenyeret vágott. Amikor mindenki enni kezdett, megállt egy guavafa mellett, és a kezét a köténye fölé fonta.

Nem vette észre.

Igen, Nicolás.

Letette a villáját, és anélkül, hogy mindenki figyelmét magára vonta volna, közelebb ment.

– Kihűl a tányérod.

– Most azonnal. Megnézem, hiányzik-e valami.

Az asztalra nézett.

Jacinto egy üres székről integetett neki. Estela Camilát is kiszolgálta.

– Minden készen áll – mondta Miklós. – Várunk rád.

A tányérjára nézett.

Egy teljes adagot tálaltak neki, mielőtt bárki más befejezhette volna.

Egy pillanatra újra hallotta Gracielát. Késztetést érzett, hogy várjon, ellenőrizze, hogy a többiek eleget ettek-e.

Aztán levette a kötényét.

Odament az asztalhoz, és leült a nagyapja és Nicholas közé.

Jacinto odahozta neki a tortillákat.

–Egyél, lányom. Aztán meséld el, hogy telt a heted.

Senki sem tapsolt. Senki sem változtatta látványossá azt a pillanatot.

Estela tovább mesélt egy anekdotát, a gyerekek pedig egy labda felett veszekedtek.

Camila pontosan ezért volt hálás: hogy ott lehetett anélkül, hogy meg kellett volna magyaráznia, miért remeg a keze.

Nicholas összefonta az ujjait az övével az asztal alatt.

Hónapokkal később ugyanabban a kertben házasodtak össze.

Egy kis asztalon Teresa és Elena fényképeit helyezték el, Jacinto cserepeiben nevelt virágai mellé.

Azon a délutánon Camila evett, amíg az étel még meleg volt.

És amikor egy kislány félénken odalépett, hogy megkérdezze, kaphat-e még egy vekni kenyeret, odavitte neki az egész kosarat.

– Természetesen, szerelmem. Ülj le. Van itt hely.