Mindez nem győzte meg a Daltonokat arról, hogy az otthonunk ugyanúgy a miénk, mint az övék.
**3. RÉSZ: A NŐVÉREM OLDALÁN**
Megan és én egy hálószobát osztoztunk anyánk kis házában, Austin külvárosában.
Befontam a haját iskola előtt, és elvittem autóval az első állásinterjújára. Miután anya meghalt, segítettem a tandíjában, és kifizettem az első lakása kaucióját.
Sokáig az idősebb nővére lét azt jelentette, hogy ő volt az a személy, akit felhívott, ha valami baj történt.
Aztán a férje, Eric, a Dalton Realty-nél kezdett dolgozni.
Frank lehetőséget adott neki, miután egy másik munkaadó elbocsátotta. Megan hálás volt.
Idővel ez a hála egyre nehezebben megkérdőjelezhetővé vált.
**„Frank akkor is segített nekünk, amikor senki más nem tette volna”** – mondta nekem.
**„Ez nem jogosítja fel a fiát arra, hogy megijessze Sophie-t.”**
**„Kyle-nak még mindig nehéz dolga van.”**
**„Felnőtt férfi.”**
Úgy sóhajtott, mintha valami egyszerű dolgot nem akarnék megérteni.
Amikor megmutattam neki a felvételt, amelyen Kyle rongálja a kertet, megkérdezte, miért irányítottam a kameráimat a házára.
Nem voltak azok.
Amikor meséltem neki Sophie buszmegállójáról, azt mondta, hogy valószínűleg más oka is van arra, hogy ott legyen.
Amikor leírtam, hogy megragadta az ingemet, megkérdezte, mit mondtam először.
Végül már nem vártam, hogy a kérdései bármi hasznos dologra is elvezetjenek.
A munka ünnepe előtti héten Sophie hazavitt egy szórólapot az általános iskolája könyvtárának adománygyűjtéséről.
Segíteni akart új könyvek vásárlásában.
A garázsban maradt rétegelt lemezből építettük az állványt. Mr. Palmer, aki az utca túloldalán lakott, kölcsönadott nekünk szorítókat.
Sophie sárga festéket választott.
**„Az embereknek messziről is látniuk kellene valami boldogot” – mondta.
Aztán a Dalton-ház felé nézett.
**„Mr. Dalton meg fog mérgesedni?”**
Letettem az ecsetet.
**„Ellenőriztem a szabályokat. Kitesszük a kocsifelhajtónkra.”**
**„Ez nem mindig számít neki.”**
Erre nem volt megnyugtató válaszom.
