1. RÉSZ
„Rafael úr, jöjjön azonnal a kórházba. A lánya verekedésbe keveredett, és amint lehet, szükségünk van magára.”
A nővér nem akart nekem semmi mást mondani.
Hatvanöt éves voltam, és négy éve nyugdíjas, de aznap reggel a garázsomban ültem, és egy régi kisteherautó karburátorával birkóztam, mintha még mindig nyitva lenne a műhelyem Guadalajarában. Letettem a villáskulcsot, megtöröltem zsíros kezeimet, és a bordáim között dobogó szívvel a sürgősségin hajtottam.
Ahogy beléptem, láttam, hogy Maurició, a vejem, gyorsan a traumatológiai terület felé tart.
– Mauricio!
Hallott engem. Biztos vagyok benne.
A válla alig egy másodpercre feszült meg, de továbbment anélkül, hogy megfordult volna.
A lányomat, Danielát egy hordágyon ülve találtam. Harmincnégy éves volt, a sminkje elkenődött, és egy kis kötés volt az arcán.
-Hol fáj?
– Jól vagyok, apa. Csak egy karcolás volt.
Úgy néztem végig rajta, mint amikor gyerek voltam, és lehorzsolt térdekkel értem haza.
– És Mauricio?
Daniela nem válaszolt. Csak a folyosó felé mutatott.
Egy üvegfalon keresztül láttam egy fiatal nőt, aki mozdulatlan nyakkal, feldagadt arccal feküdt, és több ápolónőt, akik ápolták. Mauricio mellette állt, és fogta a kezét.
Bevallom, először hitetlenkedve felnevettem.
A lányomon alig volt egy karcolás, az a nő pedig úgy nézett ki, mintha veszített volna egy harcot egy teherautó ellen.
Aztán Daniela azt mondta:
– Valeria Alcántara a neve.
Ránéztem.
-Ki az?
– Mauricio szeretője.
A nevetésem elhalt a torkomban.
Daniela elmesélte, hogy Mauricio előző nap írt neki. Azt írta, hogy beszélniük kell a házasságukról, és megkérte, hogy találkozzon vele reggel tízkor egy zapopani bevásárlóközpont parkolójában.
Mauricio soha nem jelent meg.
Valéria, igen.
Odalépett hozzá, a nevét kiabálta, provokálni kezdte, és amikor Daniela megpróbált elmenni, erősen megragadta a karját.
„Csak védekeztem” – mondta a lányom. „Nekiesett egy virágládának. Aztán Mauricio kiszállt az autójából.”
– Ott volt?
Daniela bólintott.
–Egész idő alatt úgy ötven méterre parkolt. Csak akkor szállt ki, amikor befejezte.
Furcsa hidegséget éreztem a mellkasomban.
Egy nővér diszkréten odalépett hozzám, és valami még rosszabbat mondott.
Mauricio háromszor is ragaszkodott hozzá, hogy hívjanak fel.
„A lányának nem volt szüksége rá, hogy értesítsük a családtagokat” – magyarázta. „A sérülése felületi. De a veje ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.”
Átnéztem az üvegen.
Mauricio is rám nézett.
És most először értettem meg, hogy nem aggódik Daniela miatt.
Azt akarta, hogy kórházba kerüljek.
Leültem a lányom mellé.
– Daniela, aláírtál mostanában bármilyen pénzügyi dokumentumot, amit Mauricio adott neked?
A nő habozott.
– Körülbelül nyolc hónappal ezelőtt aláírtam egy meghatalmazást. Azt írta, hogy a papírmunka, az adózás és a könyvelés intézésére szolgál anélkül, hogy mindkettőnknek minden találkozóra el kellene mennie.
Azonnal egy házra gondoltam, amit Elenával, a feleségemmel évekkel ezelőtt vettünk Zapopanban, és amit Daniela nevére írtunk, hogy egy napon az övé legyen az örökség.
Kimentem a folyosóra és felhívtam Arturo Mendozát, az ügyvédet, aki évtizedek óta segítette a családunkat.
Két óra múlva visszahívott.
– Rafael, találtam valamit.
—Mondd el.
– Van egy adásvételi szerződés Daniela házára. A véglegesítés várhatóan kevesebb mint egy héten belül megtörténik.
Éreztem, ahogy mozog a padló.
— Ki vásárol?
Arturo néhány másodpercig hallgatott.
– Egy Alcántara Ingatlanbefektetések nevű cég.
Alcántara.
Valéria vezetékneve is ugyanaz.
A nő, akit Mauricio küldött, hogy provokálja a lányomat.
Az a nő, akinek a kezét abban a pillanatban fogta.
A műtétet pedig azzal a meghatalmazással készítették elő, amelyről Daniela azt hitte, hogy csak a mindennapi eljárásokhoz írta alá.
Visszamentem a lányomhoz és elmondtam neki.
Az arca elvesztette minden színét.
Aztán megértettem a valódi célt: ha Mauriciónak sikerülne rávennie, hogy elveszítsem az önuralmamat a kórházban, megfenyegetne valakit, vagy letartóztatnák, akkor több napja lenne anélkül, hogy kérdéseket tennék fel, amíg lezárja az üzletet.
A harc nem volt véletlen.
A lányom volt a csali.
És én voltam a csapda második része.
El sem hittem, mire számíthatunk…
2. RÉSZ
Senki sem aludt aznap éjjel.
Másnap reggel hét órakor Arturo megerősítette, hogy a házat több millió pesóval kevesebbért árulják, mint a valós értékét. Az egész tranzakciót Daniela meghatalmazásával bonyolították le.
De mielőtt még megérthettük volna, hogyan, hívást kaptam Marlene-től, aki több mint húsz éve a szomszédunk.
– Rafael, tegnap reggel hat óra körül láttam Mauricio autóját a házad előtt.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen egyetértek. Már percek óta ott parkolt. Még csak be sem csengetett.
Daniela és Valeria találkozása négy órával később történt.
Mauricio ment először megnézni, hogy otthon vagyok-e.
Biztos akartam lenni benne, hogy amikor a kórház hív, gyorsan kimehetek.
Minden ki volt számolva.
Ugyanazon a napon Mauricio megjelent nálunk.
Elena a konyhában hallgatta őt, amikor beértem.
– Danielának évek óta dühkezelési problémái vannak – mondta lenyűgöző nyugalommal. – Próbáltalak megvédeni, hogy ne aggódj. Azt hiszem, pszichológiai segítségre van szüksége.
A feleségem zavartnak tűnt.
Mauricio nyolc éve volt a családunk tagja. Tudta, hogyan kell mosolyogni, lassan beszélni, és a hazugságokat aggodalomnak beállítani.
„Hol voltál tegnap reggel hatkor?” – kérdeztem tőle.
A csészéje néhány centiméterre lebegett a szájától.
– Nem tudom, miről beszélsz.
