Nyugodtan válaszoltam. „De azt javaslom, először beszélj egy ügyvéddel. A ház teljes egészében az én nevemen volt, a szüleimtől örököltem, és évtizedekkel ezelőtt kifizettem. Sem te, sem Chloe nem írtatok alá bérleti szerződést, nem fizettetek bérleti díjat, és egyetlen centet sem járultatok hozzá az adókhoz. Jogilag vendégek voltatok. És mint egyedüli tulajdonos, minden jogom megvolt ahhoz, hogy bármikor eladjam az ingatlant.”
A háttérben Chloe fékezhetetlenül zokogott, ahogy a helyzetük teljes súlya rájuk nehezedett. Magas vállalati fizetésüket luxusautókra, dizájner ruhákra és drága nyaralásokra, például Hawaiira költötték, mert sosem kellett aggódniuk a lakhatási költségek miatt.
Most hirtelen mindenféle felkészülés nélkül szembesültek a brutális lakáspiaccal, és azonnal kétségbeesetten szükségük volt egy szállodára vagy lakásra. „Apa, kérlek” – könyörgött Chloe, miután visszavette a telefont, hangjából eltűnt a két héttel korábbi arrogancia. „Nincs hol megszállnunk ma estére. Csak mondd meg, hol vagy. Hadd költsük a pénz egy részét arra, hogy vegyenek egy lakást. Nem hagyhatod csak úgy magukra a családodat.”
– Nem hagytalak el, Chloe. Csak félreálltam, hogy végre felnőhess – mondtam halkan, miközben a hatalmas repülőtéri ablakokon bámultam ki, miközben megkezdődött a beszállás a miami járatomra. – Évekig fegyverként használtad a koromat, hogy gyengének éreztesd magam, hogy te irányíthasd az otthonomat és az életemet. Azt mondtad, túl öreg vagyok Hawaiihoz. Nos, úgy tűnik, pontosan a megfelelő korú vagyok Floridához. A raktáregységed kulcsa egy ajánlott borítékban vár a repülőtéri postán. Sok szerencsét mindannyiótoknak!
Letettem a hívást, átkapcsoltam a telefonomat „ne zavarj” üzemmódra, és magam után gurítottam a kézipoggyászomat. Ahogy lefelé sétáltam a hídon a túloldalon várakozó meleg miami napsütés felé, évtizedek óta nem éreztem magam könnyebbnek.
