– A lányom sosem éhezett. A problémái akkor kezdődtek, amikor összekeverte a szükségleteit a szeszélyeivel.
Daniela elpirult.
– A lányod vagyok! Segíthettél volna nekünk.
– Harmincöt évig segítettem neked. Amit viszont nem fogok finanszírozni, az két felnőtté, akik abból akarnak megélni, amit én kerestem.
Javier motyogott valamit, és keresztbe fonta a karját.
Aztán elővettem egy mappát.
– És mivel pénzről beszélünk, tegnap a másik ház dokumentumait is átnéztem egy ügyvéddel.
Daniela egy pillanatra elállt a lélegzete.
Amikor Raúl meghalt, a házat mindkettőnk nevére bejegyezték. A végrendelet szerint az ő részét Daniela és köztem osztották fel.
Hetvenöt százalékot megtartottam.
A lányom, a huszonötödik.
Javier meggyőzte Danielát, hogy ha ott laknak, gyakorlatilag birtokba vehetik az ingatlant.
Ez nem volt igaz.
– Jövő hónaptól – mondtam – aláírhat egy megállapodást a részesedésem használatáról, és havi nyolcezer peso fizetéséről, vagy az ügyvédem megindítja a megfelelő eljárást.
– Ezt nem teheted velem! – kiáltotta Daniela. – Ez az én házam!
– Van benne részed. Nem az egészben.
Javier elsápadt.
De valami még mindig hiányzott.
– És a nevemen lévő szolgáltatásokat már lekapcsolják. Ön függetlenséget akart. Most a saját dokumentumaival köthet víz-, villany- és internet-szerződést, és a saját pénzéből fizetheti azokat.
Daniela Javierhez fordult.
– Azt mondtad, a barátod mindent ellenőrzött.
Lesütötte a tekintetét.
Most először láttam félelmet a lányom szemében.
Nem félek eltévedni.
Attól félt, hogy kiderül, a férfi, akiért kirúgta az anyját, talán már az elején hazudott neki.
De Javier igazi bukása csak most kezdődött.
És amikor Daniela néhány héttel később rájön, mit fog tenni, már nem lesz módja eltitkolni az igazságot.
3. RÉSZ
Két nappal később, reggel kilenckor egy bútorszállító teherautó parkolt le az új házam előtt.
A környék fele kijött megnézni.
Vettem egy ágyat ortopéd matraccal, egy egyszerű étkezőgarnitúrát, egy homokszínű kanapét, két fotelt, és ami számomra a legfontosabb, egy új ipari varrógépet.
Amikor a rakodók leengedték a hatalmas dobozt, gombócot éreztem a torkomban.
Évekig dolgozott egy olyan gépen, ami már amúgy is furcsa hangokat adott ki, és a vastag anyagoknál is beszorult. Daniela mindig azt mondta, hogy egy másik gép vásárlása „pénzkidobás”.
Most senkinek sem kellett semmit engedélyeznie nekem.
Daniela átkelt az utcán.
– Mindez is új?
-Igen.
– Anya, mennyi pénzed van?
Mosolyogtam.
–Eléggé ahhoz, hogy soha többé ne kelljen engedélyt kérnem az életre.
Javier jelent meg mögötte.
– Nos, ha ennyi pénze lett volna, segíthetett volna nekünk vállalkozást indítani.
– Milyen üzlet?
Néma maradt.
– Ezt én is így gondoltam.
Kivettem a mappámból a másik házhoz kapcsolódó dokumentumok másolatát.
– Pénteken elmegy az ügyvédem. Beszélni fognak vele.
– Ez őrület – tiltakozott Daniela. – Soha nem mondtad, hogy van bármilyen megtakarításod.
– Mert tudtam, hogyan bánsz a pénzzel. És mert a megtakarításaim a nyugdíjamra voltak, nem mások döntéseinek finanszírozására.
Aztán a lányom mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Jobban szereted a pénzedet, mint a családodat?
Odaléptem hozzá.
– Nem, Daniela. A méltóságomat választottam, miután a családom a szemetes mellé tette a bőröndjeimet.
Nem válaszolt.
Ricardo Salgado úr pénteken érkezett meg.
A megállapodás egyszerű volt: Daniela továbbra is használhatta a házat, amennyiben tiszteletben tartotta a részesedésemet, teljesítette a vonatkozó díjakat, és fedezte a saját szolgáltatásait.
Javier vitatkozni próbált.
– Én is itt lakom.
Az ügyvéd ránézett.
– Szerepelsz valamilyen okiratban?
-Nem.
-Bérlet?
-Nem.
– Akkor a helyzeted kizárólag azoknak a felhatalmazásától függ, akiknek jogaik vannak az ingatlan felett.
Javier elhallgatott.
Azon az estén elkezdődtek a viták.
Az ablakomból hangokat hallottam az utcán átkelni.
– Azt mondtad, hogy a ház a miénk lesz!
– Nem is tudtam, hogy anyukádnak megvannak azok a papírok!
– Azt mondtad, a barátod ért a joghoz!
Aztán egy ajtócsapódás hallatszott, és a motorkerékpár elindult.
Az új életem viszont kezdett formát ölteni.
Kihelyeztettem egy kis emléktáblát:
TERESA MORALES VARRÓMŰHELY
ÁTALAKÍTÁSOK ÉS RUHÁZAT
Az első ügyfelek szomszédok voltak. Később megérkeztek a plébánia által ajánlott hölgyek. Az egyiknek át kellett alakítania egy ruhát az esküvőjére; egy másiknak új függönyökre volt szüksége; egy harmadik pedig egyenruhákat rendelt az unokáinak.
Megint korán keltem.
Fahéjas kávét főzött egy kannában, széthúzta a függönyöket, és az ablaknál dolgozott.
Évek óta először ülhettem a saját szobámban anélkül, hogy azon tűnődtem volna, vajon útban vagyok-e.
Hat hét telt el.
Daniela háza kezdett másképp kinézni.
Kora hajnalig nem volt több összejövetel vagy zene. A kis kertet benőtte a gaz. A veszekedések közte és Javier között egyre gyakoribbak lettek.
Azt mondogatta, hogy „jövő héten” talál munkát.
Egy esős éjszakán a motorja hangjára ébredtem.
Kikukucskáltam.
Javier a zuhogó esőben állt, és egy hátizsákot és két fekete táskát kötött össze.
Daniela mezítláb ment ki.
„Ne menj!” – kiáltotta. „Azt mondtad, hogy együtt megoldjuk!”
Rá sem nézett.
Beindította a motorkerékpárt.
Daniela megpróbálta a karjánál fogva megállítani.
Javier elengedte a kezét, és elkezdett vezetni.
Egy pocsolyából víz fröccsent a lányom lábára.
Az utca közepén állt, és nézte, ahogy eltűnik a férfi, akiért kivitte az anyját a házból.
