Apám kinyitotta a borítékot, talán abban reménykedve, hogy aláírt válaszlevelet kapok.

Ez egy vételi ajánlat volt a részvényeikre, külső értékelés alapján.

Monica szárazon felnevetett.

– Maga őrült.

– Talán. De az ajánlat valós.

Apám meglökte a papírt.

– Soha nem adnám el neked, amit én építettem.

– Tökéletes. Akkor nincs több miről beszélnünk.

Elmentem.

Két héttel később Daniel korábban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megérkezett a lakásomhoz. Leült a konyhába, és percekig beszélt.

– Tegnap rendkívüli ülést tartottak.

– Hogy bepereljen engem?

– Erről akartak beszélni. De felmerült valami más is.

Küldött nekem egy dokumentum fotóját.

Ez egy értesítés volt a SAT-tól (Mexikói Adóhatóság).

Az előző pénzügyi évek részletes áttekintése.

Túl jól ismertem Vértice könyvelését: a könyvelésen kívüli kifizetések, a módosított dátumú szerződések, az üzemi költségként elszámolt személyi költségek és a „korrekciók”, amelyek javítását évek óta kértem tőlük.

De a legrosszabb másnap jött.

Lucia általános iskolájának igazgatója hívott fel.

– Adriana asszony, tegnap a húga megpróbálta elhozni a lányát. Azt mondta, hogy felhatalmazta. Amikor kértük a megfelelő levelet, ragaszkodott hozzá, és ki kellett hívnunk a biztonságiakat.

Lefagytak a kezeim.

Addig a pillanatig a háború felnőttek között dúlt.

Most pedig megpróbálták behozni a lányomat.

Felhívtam az ügyvédemet, megváltoztattam a meghatalmazásokat, írásba foglaltam, hogy csak Daniellel mi vehetjük fel, és elmentettem az összes üzenetet.

Ugyanazon a délutánon felhívott Elena, aki majdnem harminc évig a szüleim könyvelője volt.

Sírtam.

– Adriana, látnom kell téged. Találtam valamit az adóellenőrzés során. Valamit, amit apád megpróbál a nevemre írni.

-Milyen dolgot?

Néma maradt.

Aztán mondott valamit, amitől elállt a szavam:

– Ha ezek a dokumentumok hiánytalanul eljutnak a hatóságokhoz, Vértice nemcsak pénzt veszít. Akár eltűnhet is.

És amit Elena a mappájában tartott, megmagyarázta, miért voltak a szüleim hirtelen hajlandóak „békélni” velem.

3. RÉSZ

Még aznap este találkoztunk egy kávézóban a Chapultepec sugárút közelében.

Elena egy mappákkal teli vászonzsákkal érkezett.

Elena majdnem harminc éve volt Vérticében, és mindig ő volt az, aki megakadályozta, hogy apám impulzusai katasztrófába fulladjanak. Azon az éjszakán remegett a keze.

– Carlos azt akarja, hogy aláírjak egy levelet – mondta nekem. – Azt mondja, hogy bizonyos feljegyzések az én döntéseim voltak, és hogy soha semmit sem tudott róluk.

– Milyen feljegyzések?

Kinyitott egy mappát.

Voltak olyan készpénzes kifizetések az alkalmazottaknak, amelyeket soha nem jelentettek megfelelően, számlák apám barátaihoz köthető beszállítóktól, személyes kiadások, amelyeket képviseletnek álcáztak, és olyan szerződések, amelyeket aláírásuk után módosítottak a tranzakciók igazolása érdekében.

Évek óta rámutattam a szabálytalanságokra. A válasz mindig az volt: „Ne túlozz”, vagy „Mindig is így csinálták”.

De Elena számos műtétre mutatott rá az elmúlt három évből.

– Ez komoly. Nem voltam hajlandó így regisztrálni. Elmentettem az e-maileket, amelyekből kiderül, hogy ki adta az utasításokat.

– Miért nem mentél el korábban?

Fáradt szemekkel nézett rám.

– Ugyanazon okból, amiért nem mentél el hamarabb. Az emberek összekeverik a hűséget a dolgok elviselésével.

Ez a mondat hónapokig bennem maradt.

Elena másnap reggel lemondott Vértice-ről.

Felajánlottam neki egy állást a Nuevo Rumbónál.

Elfogadta.

Amikor híre ment Elena távozásának, több vendég is távozott. Nem azért, mert rábeszélte őket, hanem mert évekig ő bánt velük tisztelettel.

Ezután az értékesítési, logisztikai és projektvezetők is felmondtak.

Mindannyian ugyanazt mondták: belefáradtak a kiabálásba, a káoszba és mások hibáinak eltussolásába.

Március végére a Nuevo Rumbo tizenöt alkalmazottat foglalkoztatott, és két emeletnyi irodát foglalt el.

Eközben a Vertex zsugorodott.

Apám azzal próbálta megállítani a kivándorlást, hogy rosszat mondott rólam korábbi ügyfeleinek. Egyiküknek, Don Arturo Salgadónak, egy építőipari cég tulajdonosának, amellyel húsz évig dolgoztak együtt, azt mondta, hogy a cégem „egy neheztelő lány agyszüleménye”.

Don Arturo másnap felhívott.

„Már azelőtt ismerem apádat, hogy befejezted az egyetemet” – mondta nekem. „Ha ennyire aggódik érted, akkor biztosan jól csinálsz valamit. Hosszabbítsuk meg a szerződést.”

Hetek óta először nevettem.

De otthon még mindig voltak olyan sebek, amelyeket az új ügyfelekkel nem lehetett begyógyítani.

Egyik este Lucía az asztalnál rajzolt, amikor megkérdezte tőlem:

– Anya, nagymama és nagyapa elfelejtettek engem?

Otthagytam a számítógépet.

— Miért gondolod ezt?

– Mert amikor valaki szeret téged, nem nevet, ha szomorú vagy.

Néhány másodpercig nem tudtam, mit válaszoljak.

Egy könnyű hazugsággal akartam megvédeni. Elmondani neki, hogy a nagyszülei a „maguk módján” szerették. Elmondani neki, hogy ők idősebbek, hogy más neveltetésben részesültek, és hogy nem állt szándékukban bántani.

De ez azt jelentette volna, hogy megtanította volna igazolni az igazolhatatlant.

„Nem feledkeztek meg rólad” – mondtam neki. „De vannak felnőttek, akik összekeverik a szeretetet az irányítással. És amikor valaki nem azt teszi, amit elvárnak tőlük, megbüntetik, vagy kisebbrendűségi érzést keltenek benne. Te nem tettél semmi rosszat.”

Lúcia bólintott.

Aztán megkérdezte, hogy kaphatna-e egy nap egy rózsaszín zenélődobozt, olyat, amilyet az unokatestvérei kaptak.

Másnap megvettem neki.

De nem mondtam meg neki, hogy a nagyszüleié.

Nem akartam többé hazugságokkal vigaszt nyújtani neki.

Azt mondtam neki:

– Az enyém, neked. Mert rád gondoltam.

Úgy ölelte át, mintha egy kincs lenne.

Napokkal később váratlan hívást kaptam Ernestótól, Monica férjétől.

Tudtán kívül akart beszélni vele.