A lányom esküvőjén észrevettem valami furcsát a tekintetében. Ekkor az orvos feleségem hirtelen kitépte a kezéből a menyasszonyi csokrot – és ami kihullott belőle, attól az egész násznép megnémult a döbbenettől.

A hangfelvételen Mateo így folytatta:

– Már aláírt két kiegészítést anélkül, hogy megkérdezte volna. Az utolsót közjegyző előtt kell jóváhagyatni.

– És győződj meg róla, hogy az apja semmit sem ellenőriz – parancsolta Álvaro. – Az a mérnök bármiben tud hibát találni, még egy járdában is.

Esteban inkább szégyent érzett, mint haragot. Mateo modorát kedvességnek hitte.

Daniela addig hátrált, amíg egy oszlopnak nem ütközött.

– Nem tudtam a trösztről.

Adriana a tekintetét fojtogatta.

– Mióta drogozgatod a lányomat?

– Nem gyógyszereztem be neki. Szorongás elleni cseppek voltak.

-Meddig?

Daniela sírni kezdett.

–7 hét. Kávé az irodában, néha a vizében. Mateo azt mondta, hogy egy orvos ajánlotta őket, és Lucía nem volt hajlandó elfogadni a segítséget. Megígérte nekem, hogy nem fogják bántani.

– És miért rejtettél el még egy üveget a csokrjában?

– Akkor kellett volna elhoznom, amikor átadta a virágokat. Aztán hat cseppet akartam tenni a teába a lakosztályban, mielőtt megérkezik a közjegyző.

Lucía egy lépést tett a nő felé, aki az egyetem óta a barátnője volt.

– Amikor sírtam, mert nem emlékeztem, mit csinálok, megöleltél.

– Abba akartam hagyni.

– De minden reggel visszajöttél, hogy kávét szolgálj fel nekem.

Daniela eltakarta az arcát. Mateo közelebb lépett hozzá, és hangja elvesztette minden édességét.

– Ne szólj egy szót sem. Elfogadtad a pénzt.

Ez a mondat végleg megtörte.

„180 000 pesót fizettek nekem” – vallotta be. „Anyám tartozott a kórháznak, és én kétségbeesett voltam. Később el akartam menni, de Álvaro azt mondta, hogy mindenben engem fog vádolni, és hogy felmentik őket.”

Álvaro Adrianára mutatott.

–Egy kényszer alatt tett vallomás semmit sem bizonyít. 286 embert vettek őrizetbe, és egy esküvőt látványossá tettek.

– A vendégek előtt nincsenek bezárva az ajtók – tisztázta Mariela. – Csak megakadályoztuk, hogy elmenj, mielőtt a hatóságok megérkeztek volna.

A Jalisco-i Főügyészség négy ügynöke lépett be Claudia Ríosszal, a Robles család ügyvédjével. Egy szomszédos szobában várakoztak a bizonyítékokkal, az első fiolával, a felvétellel és egy 48 órával korábban benyújtott feljelentéssel.

Egy tiszt megfogta az Esteban által tartott üveget. Egy másik megkérte Mateót és Álvarót, hogy váljanak szét. Daniela felemelte a kezét.

– Mindent el fogok mondani. Vannak üzeneteim, befizetési bizonylataim és a dokumentumokról készült fényképek.

Mateo röviden felnevetett.

–Tökéletes. Akkor azt is meg fogják tudni, hogy Esteban engedélyezte a műveletet.

Elvett egy mappát az oltárasztalról, és megmutatta egy megállapodás utolsó oldalát. Az Altamira Desarrollo tulajdonába történő beolvasztást jóváhagyó záradék alatt Esteban aláírása szerepelt, a három héttel korábbi dátummal együtt.

Lucia kifogyott a levegőből.

– Ez az aláírásod, apa.

–Hasonlónak tűnik, de én sosem láttam ezt a dokumentumot.

– Mateo azt mondta, hogy már ellenőrizted. Azt hittem, elfelejtettem a cseppek miatt.

Adriana úgy vette fel a lepedőt, hogy nem érintette a széleit. Most először ingott meg a nyugalma.

– Claudia, ez a másolat nem volt a megtalált akták között.

Álvaro visszanyerte mosolyát.

– Mert a mérnök pontosan tudta, mibe fektet be. Amikor az üzlet bonyolulttá vált, a családja úgy döntött, hogy minket hibáztat.

Esteban emlékezett egy vacsorára a Serrano családnál. Aláírt egy felhatalmazást, hogy módosítsák egy bevásárlóközpont terveit. Mateo túl gyorsan visszavonta a papírokat, de akkoriban nem tűnt fontosnak.

Lucía azzal a fájdalommal nézett rá, amelyet annak a személynek tulajdonított, akitől az utolsónak számított árulásra.

– Mondd el az igazat! – könyörgött. – Azért drogoztak, hogy rákényszerítsenek valamire, amit már jóváhagytál?

Mielőtt Esteban válaszolhatott volna, az egyik ügynök megvizsgálta a lap hátulját, és összevonta a szemöldökét.

„Ez az aláírás nem a legrosszabb az egészben” – mondta. „A pecsét azt állítja, hogy a dokumentumot egy olyan közjegyző hagyta jóvá, aki 8 hónapja beszüntette működését.”

Klaudia kinyitotta a mappáját.

– És a felelős közjegyző 11 hónappal ezelőtt meghalt. Jelentésünk van az iratainak ellopásáról. Az egyik ilyen irat itt van.

3. rész

Álvaro arca megváltozott. Nem félelem tükröződött rajta, hanem egy olyan férfi dühe, aki épp elvesztette az irányítást a történet felett.

Claudia három kinyomtatott nagyítást tett az asztalra. Egy szakértő összehasonlította a megállapodáson lévő aláírást a tervengedéllyel, amelyre Esteban emlékezett. Egy mikroszkopikus tintafoltig megegyeztek: valaki beolvasta a hiteles aláírást, megtisztította, és digitálisan ráragasztotta a hamisított dokumentumra.

„A fájlt is lenyomoztuk” – magyarázta Claudia. „A Serrano Capital egyik számítógépén készült. Aztán elküldték egy Vallarta sugárúti nyomdába az ellopott közjegyzői dokumentummal együtt.”

Lucia lehunyta a szemét. Az apja még mindig előtte állt, és nem mert hozzáérni.

– Bocsáss meg a kételkedésért – mondta.

„Nem kell bocsánatot kérned. Hetekig kételkedtettek veled a saját emlékezetedben. Ezt akarták.”

Mateo megpróbálta elkapni a leveleket, de két rendőr lefogta. Már nem volt mosoly, már nem volt türelmes barátja.

„Ez a pénz munkahelyeket mentett volna meg!” – kiáltotta. „Az apám több mint 30 éven át építette fel azt a céget!”

Lucia levette a gyűrűjét, és a hamis mappára tette.

– És el akartál pusztítani engem, hogy megmentsd őt.

– Csak néhány hónapra volt szükségünk likviditásra.