Hirtelen, agresszív lépést tett a veranda széle felé, és a legfelső lépcsőfokról fölém tornyosult. Nem riadtam vissza. Egy centit sem hátráltam. 175 centi vagyok, de álltam már egy befejezetlen felhőkarcoló negyvenkettedik emeletének csupasz acél I-gerendáin üvöltő oldalszélben, semmi mással, csak egy biztonsági hevederrel és egy írótáblával. Egy gyenge, vasalt inges férfi, aki a magasságát próbálja megfélemlíteni, nem ijeszt meg.

– Frances – mondta, hangja halk, fenyegetővé vált. – Nagyon, nagyon alaposan át kell gondolnod, mit hozol ide. Joselyn a feleségem lesz . Figyel rám . Megbízik bennem . Ha tovább erőlteted ezt az őrült összeesküvés-elméletet, elveszíted. Végleg. Tényleg ezt akarod? Egyedül meghalni ebben a nagy, üres házban, ahol senki sincs, akivel beszélhetnél, csak a halott férjed bútorai?

A szavak pontosan odataláltak, ahová szánta őket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hagytak zúzódást a szívemen.

De felnéztem a hideg szemébe, és kimondtam a legigazabb dolgot, amit valaha hallottam.

– Inkább elveszíteném a lányomat egy időre – mondtam halkan –, mint hogy segítsek neked elvigyem őt egy életre.

Hosszú, mérgesen bámult rám egy pillanatig. Aztán felnevetett – egy rövid, csúnya, elutasító hangon –, felkapta az olcsó liliomait, és szó nélkül elsétált mellettem a kocsijához.

Amit Derek nem tudott – mivel Derek egyszer sem vette a fáradságot, hogy egyetlen kérdést is feltegyen a szakmámmal kapcsolatban –, az az volt, hogy a mérnöki cégem három évvel ezelőtt egy csúcstechnológiás biztonsági rendszert telepített a házamra egy béta tesztelési kísérleti program részeként az egyik felső kategóriás lakossági ügyfelünk számára.

Egy nagyfelbontású kamera volt elrejtve a bejárati ajtóm feletti díszlécben. Hihetetlenül érzékeny mikrofonnal rendelkezett.

És a zsarolási kísérlet minden egyes szavát rögzítette.

Letöltöttem a titkosított fájlt, és még aznap este elküldtem Sandrának.

Nem küldtem el Joselynnek.

Akartam. Istenem, minden sejtem át akarta küldeni azt a videót a lányom telefonjára. De huszonkilenc évnyi anyaság és harmincöt évnyi szerkezetépítő mérnöki munka alatt megtanultam valami kulcsfontosságúat: az emberek nem hiszik el a repedéseket, amikre rámutatsz. Kifogásokat fognak keresni a hibás alapokra, ha azt akarják, hogy a ház álljon. Csak azoknak a repedéseknek hisznek, amelyeket a saját két kezükkel fedeznek fel.

Szóval, vártam

Kilenc gyötrelmes napig tartott.

Úgy töltöttem őket, ahogy életem minden nehéz, gyásszal sújtott időszakát: beletemetkeztem a munkába. Áttekintettem egy komplex parkolóház-felújítási tervet a belvárosban. Részt vettem két új épületszerkezeti alkalmazott kimerítő műszaki interjúin. Találkoztam a megyei főiskola dékánjával és briliáns pénzügyi támogatási igazgatójával, egy vidám, pragmatikus hölggyel, Rosa Delgadóval , hogy véglegesítsük az ösztöndíj részleteit.

– Huszonötezer dollár – mondta Rosa, és áhítattal csóválta a fejét, miközben átnézte az irodájában az aláírt vagyonkezelői papírokat. – Weber asszony, van fogalma arról, mit jelent ez a diákjaink számára? Legtöbbjük két brutális minimálbéres állásban dolgozik. Néhányan közülük az elsők a teljes generációjukban, akik egyáltalán befejezik a középiskolát. Ez a pénz teljes mértékben fedezi a tandíjat, a tankönyveket és két diák megélhetési ösztöndíját két teljes éven keresztül.

– A férjem szakszervezeti ács volt – mondtam neki, mosolyogva a fűrészporral borított Robert emlékére. – Soha nem tette be a lábát egyetemi kampuszon. De azt szokta mondani, hogy a legokosabb emberek, akikkel valaha is találkozott, azok voltak, akik ki tudták találni, hogyan kell a kezükkel és a fejükkel egyszerre megjavítani a törött dolgokat. Azt akarom, hogy ez a pénz ezekhez az emberekhez kerüljön. Az építőkhöz.

Rosa melegen elmosolyodott. – Akkor pontosan őt fogjuk megkeresni neked.

A kilencedik éjjel esett az eső.

Az a fajta vad, szeptember végi vihar volt, amelyik minden előzetes figyelmeztetés nélkül érkezik a hegyekből – nehéz, hangos és erőszakos, megremegteti az alumínium ereszcsatornákat, és a hosszú kavicsos kocsifelhajtómat sekély, sebezhető folyóvá változtatja. Épp kikapcsoltam az esti híradót a nappaliban, és már indultam volna fel az emeletre lefeküdni, amikor hallottam, hogy egy autó ajtaja erőteljesen becsapódik kint.

Aztán egy hang hallatszott, amitől teljesen megállt a szívem a harmadik lépcsőfokon.

Valaki kopogott a nehéz tölgyfa bejárati ajtón. Nem a megvilágított csengőt csengette. Kopogás. Három gyors kopogás, szünet, majd egy lassú.

Kopp-kopp-kopp… kopp

Ez volt a mi kódunk. Robert találta ki, amikor Joselyn tinédzser volt, így mindig tudtuk, hogy ő az, aki későn ért haza egy barátjától.

Leszaladtam a lépcsőn és feltéptem az ajtót.

A lányom a verandán állt a jéghideg esőben. Csontig ázott, sötét szempillaspirálja sáros csíkokban folyt végig mindkét sápadt arcán. Egy törött kerekű gurulós bőrönd fogantyúját szorongatta. Hosszú haja a homlokához tapadt, és egy régi, kifakult egyetemi kapucnis pulóvert viselt, amit az elsőéves évére vettem. Annyira nehéz volt az esővíztől, hogy úgy lógott le róla, mint a második bőr.

Felnézett rám. Kinyílt a szája, de zokogás akadt el a torkában, és semmi sem jött ki rajta.

Aztán azt mondta, a legvékonyabb, legtöredezettebb hangon, amit kislány kora óta hallottam tőle, lehorzsolt térddel:

„Anya. Én kérdeztem meg tőle.”

4. fejezet: A lerombolás

Egy szót sem szóltam. Csak félreálltam, és szélesebbre tártam a nehéz tölgyfa ajtót.

Joselyn áthúzta törött bőröndjét a küszöbön, belépett a ház előszobájába, ahol felnőtt, és csuromvizesen megállt a keményfa padlón, hevesen reszketve, mintha nem tudná, hogy még leülhet-e a saját otthonában.