Aznap este a Jelzőház udvarán ültünk. A csillagok élesen ragyogtak a tiszta őszi égen. Egy fiatal nő, aki nemrég érkezett hozzánk, épp a teraszon ült egy takaróba burkolózva, és egy teát kortyolgatott. Két hét után először mosolygott. Claire őt nézte, majd felém fordult. – Tudod, anya, a pincében, azokban a napokban azt hittem, hogy sosem lesz vége. Hogy a világ elfelejtett engem. Megfogtam a kezét. – Én sosem felejtettelek volna el. – Tudom. – Szorosan megszorította az ujjaimat. – Amikor meghallottam azokat a kopogásokat a csövön… Három rövid, három hosszú, három rövid. Akkor tudtam, hogy életben fogok maradni. És most, amikor ránézek erre a helyre, az új szárnyra, amit felépítünk, úgy érzem, mi is kopogunk. Csak most mi vagyunk a cső másik végén. Elmosolyodtam, és a könnyek a szemembe szöktek. – Igen, kicsim. És aki lenn van a sötétben, hallani fogja. A múlt sosem tűnik el teljesen. A hegek megmaradnak, emlékeztetve minket arra, hogy mit éltünk túl. De a Jelzőházban minden egyes nap egy újabb győzelem volt a sötétség felett. Grant és Lydia nevét lassan elnyelte az idő, a rácsok mögötti névtelen, jelentéktelen éveikbe temetve. Mi viszont éltünk. Szabadon, megerősödve, és készen arra, hogy mindazoknak, akik még a sötétben várnak, megadjuk a jelet, hogy nincsenek egyedül.
Jogi nyilatkozat: Ez a történet egy szórakoztatási céllal készült kitalált mű. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyekkel a véletlen műve.
